Jó gyakran posztolok, mi? :P
Reggel eszembe jutott, hogy még mindig nehezen tudok napirendre térni az általános iskolai kötelező hit- és erkölcstan oktatás fölött.
Lássuk először a hittant: véleményem szerint valakit hitre nem lehet az iskolapadban tanítani. A vallásokról, azok történetéről, dogmáiról, szertartásairól lehet tanártól tanulni, de hinni ettől még nem fog senki. Az belülről fakad és nem ezeknek a tanításoknak a hatására. Rengeteg vallásos ember létezik, aki nem hisz, csak hívőnek nevezi magát. Templomba jár, de csak szocializálódik. Imádkozik, de nem lép kapcsolatba Istennel, csak kívánságokat recitál. Ez nem hit. Oké, lehet, hogy csak rosszul nevezték el, de azért jó lenne letisztázni a gyerekekkel, a szülőkkel és sokszor az oktatókkal is, hogy a hittanon nem hinni tanulnak, hanem egy kiválasztott egyház szabványait építik a gyerekekbe.
Az erkölcstan már sokkal jobban hangzik, ugye? Hisz az erkölcs vallástól független, az emberek kapcsolatait szabályozza, az együttélés szabályait ismerteti.
Hát nagyon nem. Az erkölcs nem leírt szabályok gyűjteménye, hanem egy adott szociális közösség íratlan viselkedési normáinak összessége. Vannak akár országokra, földrészekre is kiterjeszthető közös alapjai, de szűk környezetben is nagyon hamar el lehet jutni egy olyan szintre, ahol már városonként, kerületenként, családonként más lehet az értelmezése egy adott erkölcsi kérdésnek. Most akkor erről mit lehet könyvből, tábla mellől tanítani szegény kissrácoknak? Ha erkölcstant tanítanék, másról nem is szólna az órám, hogy figyeld meg Anyut, Aput, Mamát és Papát, a tanítókat és tanárokat, hogyan viselkednek adott helyzetben. Aztán nézd meg, mit látsz az utcán, a tévében, a rendelőben és a piacon, vagy a buszon az emberektől. Ha kérdésed van, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes, vagy helytelen, kérdezd meg azt, akiben bízol - jó esetben a szüleidet. Ezt leadnám kb. egy órában, a többin meg max. beszélgetnénk, de ott sem arról, hogy szerintem - a tanár szerint - Anyu jól teszi-e, hogy a boltban a zöldségesnél belekóstol a szőlőbe, vagy a kimért gumicukorba, vagy Apu megnézheti-e a szép nénik fenekét és szabad-e anyázni, ha kivág eléd egy másik autós.
Erkölcsi értelemben abba sem szólhatok bele, hogy az írott törvényeket mennyire kell betartani. Melyiket mennyire, ugye? A piroson soha nem szaladunk át, az adót mindig pontosan fizetjük, a kukásnak nem adunk zsebbe pénzt, hogy még egy plusz zsákot elvigyen, az irodából nem hozunk haza egy tollat, vagy füzetet, ugye? Na ugye. Az is tiszta egy gyereknek, hogy amit Anyu megenged, azt Apu is megengedi és fordítva. Amit Anyunál nem lehet elérni, arra Apu is nemet mond, ugye? Nem? Nocsak! Ha már sokszor családon belül sem következetesek a szabályok, akkor hogyan várjuk el, hogy az iskolai közösség tagjai ugyanúgy álljanak egy kérdéshez?...mint ahogy az erkölcstan tanár, vagy aki az erkölcstan könyvet írta.
Vegyük észre, nincs egyetemes jó és rossz. Vannak elterjedtebb és kérdésesebb értékek. Van olyan, amit értéknek tartunk (őszinteség) és mégis naponta szegjük meg. Mást meg egyesek minden körülmények között tartanak (türelmesen sorba állnak, pontosan fizetnek), de az ügyesek tojnak rá és senki nem koppint a fejükre. Hogyan magyarázzuk meg ezt a gyerekeknek és milyen jogon írunk elő nekik olyasmit, amit magunk sem tartunk meg? Lelkiismeret, meg becsület, mi? Ez is csak az egyénbe berögződött erkölcsi szabályok megszegésekor jelentkezik, nincs itt sem semmi egyetemes. Vannak példák, akiket lehet követni, másokat meg lehet tagadni. De az, hogy adott helyen, adott időben milyen szabályok érvényesek, mindig a körülmények és némi hozott tapasztalat határozzák meg. Ez nagyon nem olyasmi, amiről heti 45 percben egy padban ülve többet lehet megtudni. Ezt tapasztalni kell, amihez meg élni kellene. Mármint az életet.
2014. december 22., hétfő
2012. december 5., szerda
Mindjárt Mikulás
Gyorsan eltelt a nyár. Szedjük össze, mik történtek.
A munkahelyen megtörtént az előléptetésem, épp ma véglegesítették is a pozíciómat, de hivatalosan már szeptember óta IT üzemeltetési csoportvezető vagyok. Kb. olyan kemény a meló, mint előtte gondoltam. Sokkal többet vállalok be, mint korábban, (pedig hát...) ez rendesen ki is fáraszt, de egyelőre úgy érzem, van értelme. Nem megy minden elsőre, időnként hibázok, de lehet mindenből tanulni. Sok minden változik a cégnél és úgy érzem, kötelességem részese lenni ezeknek a változásoknak. Néha úgy, mint azok előidézője, máskor meg én vagyok az óvatos hang, aki szól, hogy "ez nem biztos, hogy így kellene". Mindenesetre érdekes érzés főnök-félének lenni.
Épp ma beszélgettem kollégákkal arról, hogy milyen nehezen viselem azt, ha kizárólag a pozíciómból adódóan viszonyulnak hozzám máshogy egyesek. Az, hogy olyanokkal kerülök kapcsolatba az új feladatkörök révén, akikkel eddig nem nagyon, az rendben van.
De azt, hogy olyan emberek köszönjenek rám, akik azelőtt kutyába se néztek már furcsállom. A tisztelet nem a pozíciónak jár, hanem épp a megbecsülés egyik jele a pozíció. Majd talán megszokom.
Az iskola, ahol az Aikido edzéseket tartom a nyáron elköltözött egy pár utcával arrébb lévő épületbe. Itt a tornaterem már nincs a tetőtérben, viszont sokkal kisebb és nagy meglepetésünkre november végéig nem volt tatami. Pár hétig parkettán edzettünk és élveztük, milyen kemények is vagyunk, de aztán elolvadt a keménység és egy lelkes tagunk segítségével szereztünk néhány szőnyeget. Ez egy darabig jó volt, mert a parketta miatt amúgy is megfogyatkozott az aktív tagok száma, de aztán ahogy jöttek az új kezdők, meg a szőnyeg hírére a régiek, úgy lett megint egyre szűkebb a hely.
Már épp azon agyaltunk, honnan szerzünk még pár szőnyeget, amikor a múlt héten, amikor a keddi edzést ki kellett hagynom Csongi szülinapi bulija miatt nagy meglepetés ért egy Facebook-ra feltett kép formájában:
A piros az új szőnyeg, a háttérben lévő zöld a kölcsönkapott, de igazából az újból annyi van, hogy a jelenlegi létszámmal remekül elférünk rajta:
Úgyhogy kis hullámvölggyel újra a megszokott mederben folynak az edzések.
Ha már szóba került: Csongi idén lett 6 éves. Jövő szeptembertől már iskolába jár majd. Mi nagyon várjuk, szerintem ő nem annyira.
Tőlünk a szülinapjára egy törpehörcsögöt kapott, nagyon meghatódott, amikor találkoztak, azóta is sokat játszik vele, segít gondozni, takarítani.
Dia is szépen cseperedik, gyorsan mászik, kapaszkodva feláll, most már azt várjuk, mikor áll fel magától. Nagyon szereti Csongit és persze bennünket is. Sokat kacag, sikongat, imádja a hangokat hallani és hallatni. Jár babaúszásra is, ahol szépen fejlődik. Szerintem ez és a babamasszázs sokat segített mindkét gyerekünknek, hogy mozgékonyak legyenek. Ezek a képek még nyáron készültek róla:
Szeptemberben nem csak Csongi kezdi el a sulit, hanem Bori is. Megy vissza tanítani. Még nem tudja pontosan, hogy milyen osztálya lesz, de remélem, hogy élvezni fogja. Addig is babázik, illetve elkezdett angolt tanulni egy ismerős magántanártól és pár hete már újra gitározik is, ezúttal tanára is van.
Én még mindig bringával járok melóba. Nagyon bánom, hogy nem jutott előbb eszembe nyeregbe szállni, mert élvezem a tekerést, a sebességet és hogy nincsenek igazi távolságok. A nyári agárdi edzőtáborba bringával mentem le és haza is úgy jöttem. Aikido edzések után is jól esik gurulni egyet. Tavasszal és nyáron az igazi, akkor szívesen kóborolok mindenfelé, de télen a legbiztonságosabb. Ilyenkor a hideg miatt eltűnnek a kocabringások és az öltözőben is rengeteg hely van.
Nagyjából ennyi - már ami publikus. Sok egyéb gondolatom is van, de mire ide jutok, már nem sok marad belőle. A vázlat ott van Twitteren, a fotók meg Google Pluson / Picasaban és most már Instagramon.
A munkahelyen megtörtént az előléptetésem, épp ma véglegesítették is a pozíciómat, de hivatalosan már szeptember óta IT üzemeltetési csoportvezető vagyok. Kb. olyan kemény a meló, mint előtte gondoltam. Sokkal többet vállalok be, mint korábban, (pedig hát...) ez rendesen ki is fáraszt, de egyelőre úgy érzem, van értelme. Nem megy minden elsőre, időnként hibázok, de lehet mindenből tanulni. Sok minden változik a cégnél és úgy érzem, kötelességem részese lenni ezeknek a változásoknak. Néha úgy, mint azok előidézője, máskor meg én vagyok az óvatos hang, aki szól, hogy "ez nem biztos, hogy így kellene". Mindenesetre érdekes érzés főnök-félének lenni.
Épp ma beszélgettem kollégákkal arról, hogy milyen nehezen viselem azt, ha kizárólag a pozíciómból adódóan viszonyulnak hozzám máshogy egyesek. Az, hogy olyanokkal kerülök kapcsolatba az új feladatkörök révén, akikkel eddig nem nagyon, az rendben van.
De azt, hogy olyan emberek köszönjenek rám, akik azelőtt kutyába se néztek már furcsállom. A tisztelet nem a pozíciónak jár, hanem épp a megbecsülés egyik jele a pozíció. Majd talán megszokom.
Az iskola, ahol az Aikido edzéseket tartom a nyáron elköltözött egy pár utcával arrébb lévő épületbe. Itt a tornaterem már nincs a tetőtérben, viszont sokkal kisebb és nagy meglepetésünkre november végéig nem volt tatami. Pár hétig parkettán edzettünk és élveztük, milyen kemények is vagyunk, de aztán elolvadt a keménység és egy lelkes tagunk segítségével szereztünk néhány szőnyeget. Ez egy darabig jó volt, mert a parketta miatt amúgy is megfogyatkozott az aktív tagok száma, de aztán ahogy jöttek az új kezdők, meg a szőnyeg hírére a régiek, úgy lett megint egyre szűkebb a hely.
Már épp azon agyaltunk, honnan szerzünk még pár szőnyeget, amikor a múlt héten, amikor a keddi edzést ki kellett hagynom Csongi szülinapi bulija miatt nagy meglepetés ért egy Facebook-ra feltett kép formájában:
A piros az új szőnyeg, a háttérben lévő zöld a kölcsönkapott, de igazából az újból annyi van, hogy a jelenlegi létszámmal remekül elférünk rajta:
Úgyhogy kis hullámvölggyel újra a megszokott mederben folynak az edzések.
Ha már szóba került: Csongi idén lett 6 éves. Jövő szeptembertől már iskolába jár majd. Mi nagyon várjuk, szerintem ő nem annyira.
Tőlünk a szülinapjára egy törpehörcsögöt kapott, nagyon meghatódott, amikor találkoztak, azóta is sokat játszik vele, segít gondozni, takarítani.
Dia is szépen cseperedik, gyorsan mászik, kapaszkodva feláll, most már azt várjuk, mikor áll fel magától. Nagyon szereti Csongit és persze bennünket is. Sokat kacag, sikongat, imádja a hangokat hallani és hallatni. Jár babaúszásra is, ahol szépen fejlődik. Szerintem ez és a babamasszázs sokat segített mindkét gyerekünknek, hogy mozgékonyak legyenek. Ezek a képek még nyáron készültek róla:
 |
| 2012-08-26 |
Szeptemberben nem csak Csongi kezdi el a sulit, hanem Bori is. Megy vissza tanítani. Még nem tudja pontosan, hogy milyen osztálya lesz, de remélem, hogy élvezni fogja. Addig is babázik, illetve elkezdett angolt tanulni egy ismerős magántanártól és pár hete már újra gitározik is, ezúttal tanára is van.
Én még mindig bringával járok melóba. Nagyon bánom, hogy nem jutott előbb eszembe nyeregbe szállni, mert élvezem a tekerést, a sebességet és hogy nincsenek igazi távolságok. A nyári agárdi edzőtáborba bringával mentem le és haza is úgy jöttem. Aikido edzések után is jól esik gurulni egyet. Tavasszal és nyáron az igazi, akkor szívesen kóborolok mindenfelé, de télen a legbiztonságosabb. Ilyenkor a hideg miatt eltűnnek a kocabringások és az öltözőben is rengeteg hely van.
Nagyjából ennyi - már ami publikus. Sok egyéb gondolatom is van, de mire ide jutok, már nem sok marad belőle. A vázlat ott van Twitteren, a fotók meg Google Pluson / Picasaban és most már Instagramon.
 |
| Pá! |
2012. augusztus 14., kedd
Zajlik az élet
Lassan vége a nyárnak, én meg csak most írok. Főleg a meló miatt sűrűsödtek be a dolgok, rengeteg változás volt és gyakorlatilag tavasz vége óta helyettesítek, meg extra feladatokkal kínlódok. Szégyen szemre a félévből egy vizsgára sem mentem el, pedig volt néhány igazán pitiáner tárgy. Csak épp hétköznap, munkaidőben voltak a vizsgaidőpontok és most nem tudtam elkéredzkedni. Ahogy alakulnak a dolgok karrier ügyben, kénytelen leszek a szeptemberben induló 5. félévemet is halasztani, mert a meló fronton új kihívások várnak rám. Ha minden jól megy és tudok bizonyítani, tavasztól újra jobb lesz minden, legalábbis addigra hozzászokom a terheléshez. Vagy nem lesz állásom. :)
Túl vagyunk egy edzőtáboron, amit jó érzékkel most is a hőségriadó alatt tartottunk, ráadásul hárman bevállaltuk, hogy bringával megyünk le Agárdra. Visszafelé már egyedül jöttem, az egyik útitársam még előző nap hazajött, a másik pedig a barátaival ment tovább nyaralni. Jól esett, jól elfáradtam, kéne még ilyen.
A kéthetes szabim úgy repült el, mintha egy éve lett volna és én már a következő hosszabb szabiról álmodozom.
Csongi remek srác, tele energiával, ember legyen a talpán, aki le tudja csapolni. Nyüzsög, forog, be nem áll a szája, lütyősködik egész nap, vagy épp hisztizik (hogy akkor milyen édes...). Borival folyton azon tanakodunk, hogy vajon ezt melyikőnktől örökölte, hisz mindketten elég nyugodt típusok vagyunk. Próbáltam sok mindennel lefárasztani, pl. hetente viszem 15-20 km-es bringatúrákra, de nem sokáig tart a hatása. Csak beszél és ugrál és ficereg és beszél és beszél és beszél. De hamarosan újra itt az ovi és onnantól nem nekünk kell megzabolázni. :)
Dia is egyre ügyesebb. Az edzőtábor alatt kezdett hátról hasra forogni, azóta pedig már visszafelé is megy neki. Kicsit bonyolult módszerrel, de helyváltoztatásra is képes. Még nem kúszik, de úgy tud forgolódni, hogy előbb-utóbb eljut a megfelelő helyre. Csongit nagyon szereti és ez láthatóan kölcsönös. A szeme színe folyamatosan változik; van, hogy épp meg sem tudom mondani, hogy milyen színű, máskor határozottan zöldes, vagy szürkés. Vigyorogni nagyon tud, de ha olyanja van, akkor ordítani is. Amúgy jó gyerek, sokat alszik és ha azt kapja, amit akar, akkor nyugiban van. Láthatóan ő is vidám kiskölyök lesz, csak lányban.
Madarak? Zsuzsi halála óta kevesebbet foglalkozom velük, azért teljesen nem hanyagoltam el őket. Masni változó hangulatban van egyedül. Néha ordít, mint a sakál, máskor meg kedvesen kíváncsiskodik. A rózsások szerencsére stabilan jófejek. Talán megpróbálom mindhármukat összeköltöztetni, bár nem sok jót várok az akciótól. Masninak jó lenne a társaság és titkon egy kis regulában is reménykedem.
Tudom, nem sok, de egyelőre most ennyi. Illetve képek. A képek azok jobbára mobilizálódtak. Vannak még rendes géppel készültek is, majd fel is töltöm őket a Flickr-re, de mobilon átálltam az Instagramra, ahonnan a képeim mennek a Facebook-ra és a Twitterre is, kinek mihez van jogosultsága. Mostanában elkezdtem kísérletezgetni a Google Plus-szal, jobban tetszik, mint a Facebook, de még kevesebb az ismerős és ezért egyhangú a téma. Híreket, érdekességeket egyre inkább csak ott osztok meg a köreimmel. Ha érdekel, jelezz és felveszlek téged is.
Túl vagyunk egy edzőtáboron, amit jó érzékkel most is a hőségriadó alatt tartottunk, ráadásul hárman bevállaltuk, hogy bringával megyünk le Agárdra. Visszafelé már egyedül jöttem, az egyik útitársam még előző nap hazajött, a másik pedig a barátaival ment tovább nyaralni. Jól esett, jól elfáradtam, kéne még ilyen.
A kéthetes szabim úgy repült el, mintha egy éve lett volna és én már a következő hosszabb szabiról álmodozom.
Csongi remek srác, tele energiával, ember legyen a talpán, aki le tudja csapolni. Nyüzsög, forog, be nem áll a szája, lütyősködik egész nap, vagy épp hisztizik (hogy akkor milyen édes...). Borival folyton azon tanakodunk, hogy vajon ezt melyikőnktől örökölte, hisz mindketten elég nyugodt típusok vagyunk. Próbáltam sok mindennel lefárasztani, pl. hetente viszem 15-20 km-es bringatúrákra, de nem sokáig tart a hatása. Csak beszél és ugrál és ficereg és beszél és beszél és beszél. De hamarosan újra itt az ovi és onnantól nem nekünk kell megzabolázni. :)
Dia is egyre ügyesebb. Az edzőtábor alatt kezdett hátról hasra forogni, azóta pedig már visszafelé is megy neki. Kicsit bonyolult módszerrel, de helyváltoztatásra is képes. Még nem kúszik, de úgy tud forgolódni, hogy előbb-utóbb eljut a megfelelő helyre. Csongit nagyon szereti és ez láthatóan kölcsönös. A szeme színe folyamatosan változik; van, hogy épp meg sem tudom mondani, hogy milyen színű, máskor határozottan zöldes, vagy szürkés. Vigyorogni nagyon tud, de ha olyanja van, akkor ordítani is. Amúgy jó gyerek, sokat alszik és ha azt kapja, amit akar, akkor nyugiban van. Láthatóan ő is vidám kiskölyök lesz, csak lányban.
Madarak? Zsuzsi halála óta kevesebbet foglalkozom velük, azért teljesen nem hanyagoltam el őket. Masni változó hangulatban van egyedül. Néha ordít, mint a sakál, máskor meg kedvesen kíváncsiskodik. A rózsások szerencsére stabilan jófejek. Talán megpróbálom mindhármukat összeköltöztetni, bár nem sok jót várok az akciótól. Masninak jó lenne a társaság és titkon egy kis regulában is reménykedem.
Tudom, nem sok, de egyelőre most ennyi. Illetve képek. A képek azok jobbára mobilizálódtak. Vannak még rendes géppel készültek is, majd fel is töltöm őket a Flickr-re, de mobilon átálltam az Instagramra, ahonnan a képeim mennek a Facebook-ra és a Twitterre is, kinek mihez van jogosultsága. Mostanában elkezdtem kísérletezgetni a Google Plus-szal, jobban tetszik, mint a Facebook, de még kevesebb az ismerős és ezért egyhangú a téma. Híreket, érdekességeket egyre inkább csak ott osztok meg a köreimmel. Ha érdekel, jelezz és felveszlek téged is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)