Zsuzsi elment :(

Régóta nem írtam már és tegnap még úgy voltam vele, hogy erről ide nem is írok, de nem megy. Ennyit megérdemel az elmúlt közel 9 évből ez egyik legjobb barátom.

Kiskorom óta tartottam madarat, jellemzően kisebb testű papagájt. Egyedül nevelve nagyon jól szelídülnek és megfelelő bánásmód mellett jó pajtásokká, családtaggá válnak. Szociálisan nagyon érzékenyek, ragaszkodnak a csapathoz, a párjukhoz. Ha egyedül nevelik őket, akkor ezek a velük egy fedél alatt lévő emberek lesznek.

Zsuzsi a harmadik papagájom volt életemben. Boritól kaptam még 2003-ban. Karácsonyra szánt egy nagyobb madarat, mert látta, hogy mennyire hiányzik nekem egy tollgolyó és épp kecskepapagáj iránt érdeklődtünk egy kereskedésben, amikor kiszúrtuk Zsuzsit és a tesóját. Ketten ültek a kalitban és gyönyörűek voltak. A fischerik úgy néznek ki, mintha színes plüssből lennének. Rikító zöld, sárga és narancs a tolluk, az evezőik szürkésfehérek, a szemük körül világos gyűrű van, a csőrük pedig piros, mint a paradicsom. Gyönyörű volt. A termetre nagyobbikat hoztuk el, a kereskedő tojónak mondta, de 1-2 évvel később a DNS vizsgálat megerősítette a gyanúnkat: Zsuzsi bizony hím. Akkor már nem akartunk nevet változtatni, így marad Zsuzsi, néha Dúdi.

Akkoriban sokat voltam otthon, így rengeteg időm volt foglalkozni vele. Szépen összenőttünk, sokat volt kint, olyankor rajtam lógott, vagy körülöttem bohóckodott. Természetesen mindent szétrágott, amit tudott. Papírt, fát, falat. Építettem neki játszóteret, hintákkal, kötélpályával, csengőkkel. Bírta nagyon.
Reggelente kijött velem zuhanyozni és a fülke tetején táncolt a jó párás levegőben (szeretik a párát, a vizet). Ha zajosan ébredt, csak félálomban odasétáltam a kalitjához, kivettem a kezembe (simán hagyta) és bevittem magam mellé az ágyba, ahol szépen összegömbölyödött a markomban és sokszor el is aludt.

Kétszer volt beteg, nagyon aggódtam érte, mert a madarak nem mutatják, ha bajuk van, csak az utolsó 1-3 napon vannak jól látható tüneteik és ilyenkor minden óra számíthat. Szerencsére jó kezekben volt, gyorsan felgyógyult.

Aztán jött Csongi, új melóhelyek, kevesebb idő. Nem volt jó érzés, mert tudtam, hogy hiányzom neki, több társaságra van szüksége. Megbeszéltük Borival, hogy szerzünk neki egy társat, akivel haverkodhat. Nem a legjobb döntés volt egy másik, hasonló fajból választani. Kint jól elvoltak Fricivel, de bent már sokat verekedtek. Így lett mindkettőnek fajtársa is és így született meg a kvartett és így kerültek röpdébe.
Zsuzsi első látásra belezúgott Masniba, egy napon belül már párként viselkedtek.


Friciék már máshogy voltak ezzel, de ebben az is közrejátszhatott, hogy a barátnőnek választott Szotyiról szintén kiderült, hogy valószínűleg hím. De azért elvannak ők is, esténként összebújnak, csak nappal tartanak némi távolságot, amikor nem egymással játszanak.

A banda ezután is volt kint párat, de már nem naponta engedtem ki őket, a röpde tágas volt és volt társasága mindnek. Csongi gyakran kérte, hogy engedjük ki a madarakat, ilyenkor etettük őket, fürödtek és néha elkaptuk egyiket másikat egy kis simogatásra. Zsuzsi, amikor kint volt sokat járt vissza a "másik családjához", azaz hozzánk. Ha zacskózörgést hallott, vagy megnyitottam a csapot, már a vállamon ült és onnan leste, mit csinálok, jut-e belőle neki is valami. Néha Masni is elkísérte, ilyenkor közösen ücsörögtek a vállamon, vagy a fejemen. Jól elvoltunk így is.


Aztán tegnap, amikor hét körül hazaindultam, Bori telefonált:
"Hol vagy? Mikor jössz?" - kérdezte idegesen.
"Valami baj van?"
"Hát igen... Zsuzsi nincs jól."
Téptem haza ezerrel, 10 perc alatt otthon voltam, de sajnos már elkéstem. Bori arra szaladt be hozzájuk, hogy Zsuzsi, vagy Masni szokatlan hangot adott ki, aztán amikor kereste őket a röpdében, akkor Zsuzsi már lent feküdt és nem mozdult. Mikor hazaértem, egy lámpa alatt volt, az asztalon, a puha kis teste még meleg, de már ernyedt, a szeme csukva. Már nem volt velünk többé.

Egyik pillanatról a másikra ment el. Idén lett volna 9 éves. Nagyon szerettem őt, a kerti szilvafa tövébe temettük, pont a tegnapi vihar előtt. Az ég is megsiratta.

Közhírré tétetik

Bori tegnap azon kesergett, hogy nagyon elege van már a terhességből. Nem tud már ülni, nem tud állni, feküdni sem kényelmes és úgy általában szeretne már túllenni ezen az egészen.
Estére be is jött a kívánsága. Háromnegyed tíz előtt értünk a klinikára, először ellenőrizték, hogy nem-e vaklárma, de mivel elég rendszeresen jöttek a fájások, bent maradhatott az egyik vajúdóban...

Na jó, inkább nem is mesélem el a részleteket, hisz minden rendben ment, a szülés gyorsan és komplikáció-mentesen zajlott le, mindenki egészséges és a babának megvan mind a tíz lábujja és a haja is elég hosszú. Bori majd biztos elmeséli, hogy ő hogy élte meg, én szokás szerint próbáltam nyugalmat árasztani, ami az álmosságtól nem is esett nehezemre. A bepólyált babával a karomban még szundítottam is egy közöset a szülőszobán egy szuper fotelben. Ha megszerzem a fotelt, ebből rendszert csinálunk.
A lényeg, mert mindenkit a számok érdekelnek: kettő előtt pár perccel, háromkilósan és félméteresen megszületett Diána.

A vizuális típusoknak pedig egy kis Dia-vetítés (nyugi, semmi hardcore, mázas-lila babákkal csak a családot riogatjuk):

(Közhelyekkel) zárjuk az évet

Igazán hosszúra sikerült ez az év, számomra rengeteg tanulságot rejtve.

Megtanultam, hogy mindig lehet rosszabb, keményebb és fárasztóbb az élet, de emellé mindig jön valami új, valami jó, ami segít átvészelni a nehéz időszakokat.

Bori idén újra teherbe esett, jövő tavaszra lesz egy kislányunk is. Ismeritek a közhelyet: nincs két egyforma terhesség. Nálunk eddig alig van hasonlóság a kettő között. Számomra sokkal gyorsabban telik az idő, szinte átalszom az egészet, csak azt látom, hogy Bori kínlódik, igazi értelmet adva a terhesség szónak. Csongival a hasában sokkal aktívabb volt a középső harmadban. Most már az első harmad is úgy legyengítette, hogy a szívatós részek hamarabb megtalálták. Csongival a hasában még kirándulni, hegyet mászni jártunk és csak az utolsó harmadban volt, hogy a sarkon már szuszogva állt meg pihenni. Most szegény sokkal fáradékonyabb, egyszer még kórházba is befektették egy háromnapos kivizsgálásra pár hete. Viszont sokkal hamarabb talált kapcsolatot az új babával. A kis alien amúgy kitesz magáért, hogy ne feledkezzenek meg róla. Sokat mozog, forgolódik, ficánkol, úszik ide-oda. Csongi is virgonc volt, de nem ennyire. Szóval más.

A melóban szakmailag előléptettek, egy hatfős rendszergaza csoport munkáját felügyelem, irányítom. Néha a lelküket ápolom, vagy épp az érdekeiket képviselem. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt és ez még sehol nincs egy középvezetői pozíciótól, ahol elképzeléseim szerint totál felőrlődik az ember a lentről- és fentről jövő együttes nyomás hatására.
Az éjszakáim sokkal nyugodtabbak, de a nappalok átkozott fárasztóak. Rengeteg adminisztráció, nyafogás balról, köpködés jobbról. Tervek vannak, de a kidolgozásra nincs erőforrás, hirtelen irányváltások és persze a legfontosabb projekt az ez-az-öt. Ráadásul az egész egy bankban, amit manapság divatos ügyfélként, kormányként utálni, így minden döntésnek végzetes következményei lehetnek és minden elvárás úgy kezdődik, hogy "a lehető legjobb minőségben, de pénzt azt nem tudunk adni rá".

Emellett suliba járni nem épp leányálom, főleg, mert a GDF idén igazán kitett magáért az eltántorítási módszertanban. A féléves tanszercsomag egy (1!) fizikai tankönyvet tartalmazott a befizetett tandíjért és persze jópár "ajánlott" olvasmányt, amit külön pénzért, vagy úgy sem lehet beszerezni. Az elektronikus tanszercsomagok közül többről kiderült, hogy elavult, az előző tanár készítette és nem ér semmit az új oktató szemében, de újat még nem volt ideje készíteni, talán következő félévre meglesz.
Apropó, oktató: a felsőoktatásban oktatóból kevés van, annál több a pökhendi, kivagyi tudós, meg régivágású - mára gépekkel helyettesített - szaki, aki keni-vágja a témakörét, csak épp a témaköre már inkább való bölcsészkarba egzotikumként, vagy a tudománytörténet érdekességei közé, mint a modern műszaki ismeretek közé. Átadni hatból egy tudja a tudását, a többi csak dicsekedni tud vele. Ennek ellenére (vagy épp emiatt) a közösségi szellem az évfolyamon belül nagyon erős. Több olyan évfolyamtársam van, aki képes munka, család mellett kikutatni a hiányzó anyagokat, ingyen közzétenni a vázlatait, összeállításait, aminek segítségével fel lehet készülni a vizsgákra, szemben a tantárgyanként kiadott átlag 350-650 oldalnyi "nesze, ebben benne van, ami kell a tantárgy elsajátításához" anyaggal. Összeülnek, együtt oldanak meg feladatokat, biztatják a kedvetlenedőket. Ez biztos hétköznapi dolog olyanok között, akik nappalisként mindent együtt ülnek végig, de a távoktatás épp arról szólna, hogy csak a hétvégi konzultációkon és a vizsgákon futunk össze. És mégis van összetartás, köszönhetően az internetnek. Nekem is nagy erőt adnak, bár már látszik, hogy ebben a félévben lesz 1-2 tantárgy, amiből még csak vizsgázni sem fogok tudni.

Nem véletlenül kerül a sor végére, idén az Aikido-ra jutott a legkevesebb energiám. Az edzéseim mind megtartom, a kurzusok nagy részén is ott vagyok, de már egyre kevesebben és a saját edzőm edzéseit is ki kell hagyom. Folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy ez egy megállapodás, egy döntés eredménye és nem tartós állapot. A suli befejeztével újra ott leszek mindenhol, ahol tudok. De az még olyan messzinek tűnik és az intenzív edzés annyira hiányzik.

Azt vettem észre, hogy ahogy öregszem, úgy próbálom egyre inkább tervezni a jövőmet. Ezzel csak egy gond van: amerre a világ tart, egyre nehezebb kiszámítható és végrehajtható terveket készíteni. Egyre jobban oda kell figyelni a világ történésire és gyorsan, nagyon gyorsan kell reagálni egy-egy új helyzetre. Ilyen helyzetben nem lehet olyat tervezni, ami pár hónapnál messzebbre mutat, vagy a tervnek nagyon általánosnak kell lennie, ami tudja alkalmazni az élet hozta változásokat.

Jövőre ilyen tervek maradnak: kitartás, büszkeség, jóindulat, bátorság, egészség, szorgalom.