Segíts választani!

A spottr és a HVG közös fotópályázatot írt ki és én is szeretnék nevezni. Az alábbi 6 kép közül küldeném be az egyiket, de nem igazán tudok választani. Az én sorrendem az alábbi.

Neked melyik tetszik a legjobban? 

1. Vili


2. Gombok


3. Szárított madár


4. Sugár


5. Csámpi


6. Hamar megöregszik

Ugrott

IMG_6825
A képet feltöltötte: BékiPe
Ezt a képet kivételesen nem én készítettem, ott se voltam. Kérdem az asszonyt, hogy mégis hogy hagyta a gyereket onnan leugrani, amikor nekem ilyet nem szabad(na) engednem.

"Igazából én sem akartam hagyni, de túl messze voltam és túl későn reagáltam, úgyhogy inkább lefotóztam."

Velence

Két héttel ezelőtt egy Aikido rendezvény miatt Olaszországba utaztunk a hétvégére. Hárman úgy döntöttünk, hogy egy nappal korábban érkezünk, így lesz időnk megnézni a "közeli" Velencét is. Gyerekkoromban voltam utoljára, akkor is kb. egy napunk volt körülnézni. Most annyiban volt más, hogy két félnapot terveztünk a városra és persze az, hogy kb. 22-25 évvel idősebb vagyok. :)

A Hero utólag jó utitársnak bizonyult, leszámítva, hogy még mobilnet nélkül is eszméletlen tempóban merült. Viszont, mivel majdnem a teljes barangolásunkat rögzítettem egy GPS logban, utólag lehetőség volt a fotók nagy részének geotaggelésére. Aki nem tudja, hogy mire jó a geotag, az ide kattintson és rá fog jönni.

A teljes album a Flickr-en

Kertészkedés

Nem tudom, hogy minden gyerek ilyen-e (felteszem, igen), de Csongi számára a kert különleges vonzerővel bír. A házi kertész nálunk az após, de időnként mi is belekontárkodunk a munkájába.



Ültettünk egy fügefát, ami pár évig rengeteg gyümölcsöt hozott, de csak pár szem érett meg belőle és ami idén elfagyott, így tövig vágtuk, mert ott még volt pár hajtása. A tavalyi sikerre való tekintettel idén is próbálkozom fürtös kölessel, a palánták már megjelentek, de még alig különböznek a gaztól. Tavalyelőtt ősszel haraszti nagymamámtól hoztunk pár tő ribizlit és két málnatövet is. Utóbbiból csak egy élte túl, de az öt ribizlibokron már most sok szép bogyó zöldellik.



Após paprikát és paradicsomot szokott ültetni, Csongi pici kora óta nagyon élvezi, hogy nyáron csak odaszalad egy bokorhoz, lekap egy termést és már ropogtatja is.



Most próbálkozunk borsóval, eperrel és pár újabb tő málnával is. Sőt, talán még a füvet is sikerül megerősíteni, ami a kutyák és a kevés öntözés miatt elég nehéz vállalkozásnak tűnik.



Csongi idén már nem csak a termést akarja élvezni, de láthatóan lelkesedik az előkészítés iránt is. Lelkesen locsol, ás, ültet és takar. Sokszor alig tudjuk távol tartani az ágyásoktól. A borsót szombat reggel ültettük el, ő már ébredés után kint sertepertélt, kereste nekik a helyet, sőt, egyedül akarta csinálni az egészet.

"Anya! Kimegyek, ások gödröket, beledobom a borsószemeket, betakarom és meglocsolom, jó?"
"Csongi várj egy kicsit. Majd együtt kimegyünk és elültetjük. Még fogat is kell mosnod előtte!"
"Anya! Kimegyek, elültetem, meglocsolom, aztán fogmosás. Jó?"

A legújabb kertészkedős album a Flickr-en.

Vivicitta

IMG_5374
A képet feltöltötte: BékiPe
A teljes album a Flickr-en.

Mórika

Hogyan lesz a jófiúból kópé?

Hétvége Makón

A hétvégén Makón jártam már sokadszorra, ahol sok régi jó baráttal edzőtárssal és a kedvenc Aikido mesteremmel találkoztam. Giampietro Savegnago sensei utolsó tizenpár éve nagyon nehéz volt, de egyben nagyszerű példa a szellem uralmára a test felett.

Pietro fénykorában, nem sokkal azután, hogy megismertem egy autóbalesetben elvesztette a fél lábát térd alatt. Egy átlagos embernek, főleg sportolónak ez a pályafutása végét jelentené. Ő a baleset után néhány héttel már a dojoban edzett keményen azon, hogy ne kelljen térd felett csonkolni a lábát és a térdét a lehető legjobban tudja hajlítani. Rengeteg tanítványa és természetfeletti életszeretete adott neki erőt ahhoz, hogy tovább csinálja úgy, hogy mi tanítványok szégyelljük el magunkat, ha pár órányi edzés után fájni akar valamink.

Egy évvel a balesete után újra Magyarországon volt edzést tartani. A speciális protézise még nem készült el, így mankó segítségével, vagy épp féllábon ugrálva jött fel a szőnyegre és úgy mutatta be a technikákat.

A következő évben már megvolt a protézis, de ő állítólag folyamatosan dolgozott azon, hogy ne kelljen cipőt húznia rá, mondván "az nem olyan szép". A célját sikerült is elérnie, korábban még ő volt a Nike cipős instruktor, most már csak annyit látni, hogy kicsit biceg és fekete zokni van rajta edzés közben.

Pár évre rá újabb csapás érte: rákos daganatot találtak a vállában és később a gerincében is. Több műtéten és kezelésen esett át, folyamatosan gyengült, de nem adta fel. Azt mondta: "Tudom, hogy honnan jött, tudom, hogy miért van itt, el fogom küldeni." Mivel az edzések intenzitásából nem adott alább, a térdcsonkján lévő seb a terheléstől rendszeresen kinyílt és nem akart begyógyulni. De ez őt nem érdekelte. Hitte, hogy az Aikido és annak speciális bemelegítő/energetizáló gyakorlatsorozata, az Aiki-Taiso segíteni fog a kezelések eredményessé tételében. Sokan jártak a csodájára és sok hasonló helyzetben lévő embernek adott erőt a hozzáállásával.

Tavalyelőtt már nagyon aggódtunk érte, mert még mindig mosolygott ugyan, de már sokkal fáradékonyabb volt az edzéseken. Aztán jött egy hosszabb, 3 hónapos ágyhoz kötöttség, amit az egyik csigolyája (és a benne lévő daganat) eltávolítása után volt kénytelen elviselni. A kemoterápia miatt lefogyott, a pihenés pedig nem terhelte a térdcsonkot, így a seb be tudott végre gyógyulni. A tavalyi kurzuson kipihentebb, vidámabb és energetikusabb volt. Jópáran azt hittük, ez a vég előtti utolsó fellángolás.

De az aggodalmunk alaptalannak bizonyult. Idén a tavalyinál is jobb kondícióban volt. Nem kellett rá vigyázni, ő maga is azt monda, úgy érzi magát, mint 10 évvel ezelőtt. És ezt mi is így éreztük. Erős volt, gyors és sugárzott az emberszeretettől és életvidámságtól. Elmesélte, az orvosok egy éve 3 hónapot adtak neki. Most pedig azt mondják rá, hogy nem is erről a bolygóról származik. Tavaly még több rákos daganat volt a testében, azóta nyomtalanul eltűnt mind. Azt mesélte, megkérte őket, hogy menjenek el. Ő maga is csodának tartja, ami vele történt, de ő tudja azt is, hogyan csinálta. A betegség miatt folyamatosan képezte magát. Biológiát tanult, genetikát és metafizikát.

Rátalált egy sejtbiológus kutatóra, bizonyos Bruce Liptonra, aki képes volt arra, hogy a tudományos világot összekösse a spirituális világgal, az ezotériával. Rengeteg ezoterikus módszert kutatott és magyarázott tudományos módszerekkel, de neki nem egy reménybeli leleplezés volt a célja, hanem, hogy megismerje, megértse és elfogadtassa ezeket a módszereket. Pietro azt mesélte, hogy az Aiki-Taiso gyakorlatok, amiket eddig végzett eddig is hatásosak voltak, de sokkal nagyobb kedvvel végzi őket most, hogy tudja, mit miért is csinál és mi történik közben a testével. Az eredmények magukért beszélnek. Őszintén remélem, hogy lesz lehetőségem ezeket a módszereket magam is tanulmányozni, persze azt azért nem kívánom, hogy nekem is egy betegség kapcsán kelljen megtennem.

A teljes album a Flickr-en

Hójelentés

Na jó, nem bírom tovább. Napok óta halogatom, de most már csak azért is.

Zajlik az élet rendesen és ebbe egyre kevésbé fér bele a blogolás. A Twitter pont jó, mert az mindig kéznél van és egy egysorosra tudok időt szakítani. Lássuk, mi minden történt, amióta nem írtam.

Leesett a hó.

Érdekel ez még valakit? Olyan szép posztot fogalmazgattam a fejemben arról, hogy micsoda élmény, hogy idén végre igazi telünk van mínuszokkal, hóeséssel, hógolyóval, hóemberrel, lapátolással és még csak el sem olvadt a következő napra. Öröm volt nézni, ahogy megállt egy kicsit az élet. Az emberek pedig (kevés kivétellel) nem bosszankodtak, hanem összemosolyogtak bukdácsolás közben, elmentek szánkózni a közeli dombokra, vagy nekiálltak hógolyózni. A szűk ösvényeken, amit kitapostunk előzékenyen elengedtük egymást és úgy általában nyugisabbá változott a világ. Még a levegő is kitisztult pár napra.

Persze, azóta sok nap és sok hóesés eltelt, most már kezdi egyre jobban a sötétebbik oldalát is mutatni a havazás. A hólé megfagy, a leesett hó egyre koszosabban áll össze az utak szélén, egyre inkább megdermedt láva benyomását keltve hó helyett. Ez már nem nyugtat, inkább demoralizál. De azért a külvárosban még jó nézegetni a hófehér mezőket.

Csongi imádta a havat. Kivéve a bőrén érezni. Eddig nem volt hajlandó kesztyűt húzni, mert elleste tőlem, hogy a kabátom ujjába húzom vissza a kezeimet és ez neki is elég volt. De hógolyózni viszont imád és ezért hajlandó volt a kis kötött ötujjasba belekínlódni az ujjacskáit. Gyúrni nem tud annyira, de dobni annál jobban. Bori gyártotta neki a hógolyókat, szó szerint százával. Ezekkel eleinte a garázsajtót dobálta, mert az jól kong, de hamar rájött arra is, hogy milyen muris a felnőtteket dobálni. Megtanítottam angyalkát is csinálni, ezt lelkesen gyakorolta a kertben és a kerítés előtti járdát is együtt takarítottuk. Ő kis lapáttal, én a naggyal. Sütöttünk hó-tortát is és persze a jégcsap-nyalogatás sem maradhatott el.

Havas képek a Flickr-en

35

Bizony, ennyi éves lettem a hónap elején. Igazából 26-28 éves korom óta minden évben úgy kell kiszámolnom, hogy hány éves is vagyok idén. Mindenesetre érdekes érzés, mert apám 35. szülinapja az első, amire gyerekkoromból emlékszem és akkor tudtam, hogy aki 35 éves, az már igazi felnőtt. Szeretném azt mondani, hogy én még nem, de be kell, hogy lássam, hogy nem mondanék igazat. Még nem teljesen ugyan, de benőtt a fejem lágya. Tudom, mi a dolgom és azt teszem. Felelős vagyok a rám bízott emberekért, legyen az család, vagy tanítvány, esetleg kolléga és ezt ebben a fontossági sorrendben komolyan is veszem.
Nem volt ez olyan könnyű dolog, mint sokan hiszik. Alapjában véve csak vágytam arra, hogy tervezhessem az életem és aszerint éljek, de mintha mostanában ez meg is tudna valósulni. Így is rengeteg a bizonytalansági tényező és persze bennem van az örök szabadságvágy is, de kezdem érteni, hogy hogyan lehet összeegyeztetni ezt a két - látszólag ellentmondó - tényezőt.

A szülinapot családi körben ünnepeltük. Minden rendben zajlott, apósom pogácsája remek volt, székünk is volt elég, csak Csongi volt egy kicsit antiszociális. Kiskorában sokkal könnyebben fogadták el tőle, hogy nem szereti a "tömeget". Most viszont, hogy beszélni tud már kínos, ha azt hallod, hogy "Nem akarok lemenni! Inkább elbújok." Pedig amikor kisbaba volt, akkor is ezt csinálta, csak szavak helyett simán csak elsírta magát és az olyan édes. Ezen nehéz lesz változtatni, mert Borival eredendően mindketten ilyenek vagyunk, csak felnőttünk és megtanultuk áterőltetni magunkat az oldódási fázisba. Ha valami összejövetel van és nem figyelek oda, én is azon kapom magam, hogy valamelyik sarokban ülök és csak figyelem a társaságot. Aztán beszélek egy emberrel, majd kettővel és egy idő után már bent is ülök a társaság közepén. De idő kell hozzá.

Meló

Február 1-jével lejárt a próbaidőm. Sok csinnadratta nem volt, én kérdeztem rá, hogy kell-e valami véglegesítő papírt aláírni. Nem kellett, viszont igényelhetek folyószámla-hitelt és céges hitelkártyát, ami jól fog jönni. Munka szerencsére rengeteg van és még azt is meg tudom oldani, hogy értelme is legyen. Régen sokszor éreztem, hogy csak a sz@rt tologatjuk magunk előtt és nem tisztul a helyzet soha. Most vagy belenyugodtam ebbe, vagy tényleg változott valami, de úgy látom, hogy a munkámnak van haszna.

Részt veszek egy új technológia megvalósításában, a téma nagyon is érdekel. Kicsit sok számomra a költségcsökkentés miatti kompromisszum, de igyekszem emiatt nem izgatni magam túlságosan. Eleinte felbosszantott a sok kedvezőtlen döntés, de rá kellett jönnöm, hogy ha én beleadom a tudásom javát, akkor legalább nekem tiszta lesz a lelkiismeretem a végére és ha elég kitartó vagyok, még előnyére is változhat a dolog.

Suli

Vasárnap újra jelentkeztem egy suliba. Az előző pótfelvételi időszakban ugyan felvettek a DUF-ra, de a beiratkozáskor derült ki, hogy elég rendszeresen kell majd munkaidőben is lemennem Dunaújvárosba és azt az előző munkahelyem és én sem szerette volna.
Túl sok választásom most sem volt, család, meló és edzés mellett maximum a távoktatás működhet, abból pedig az én szakmámban nem sok iskola indít képzést. Most a GDF-re jelentkeztem, meglátjuk milyen sikerrel és hogy mikorra lesz belőle diploma. Bori beígérte, hogy végigrugdal rajta, így azért valamivel könnyebb lesz.

Aikido

A klub szépen formálódik. Vannak új tagok is; persze szokás szerint nagy a lemorzsolódás, de mindig marad egy-két ember a sok érdeklődőből. Azt észrevettem, hogy az átlagéletkor folyamatosan emelkedik. A mai huszonévesek már nem érdeklődnek olyan dolgok iránt, amiben csak úgy kerülhetnek magas szintre, ha sok ideig sok munkát fektetnek bele. De ez valószínűleg az én időmben is így volt, csak akkor még jobban törődtem magammal, mint másokkal. Idén úgy tervezem, hogy leteszem a 4. danvizsgámat. Kicsit tartok tőle, mert ez jelenleg az a fokozat, amit a jelenlegi befektetett munkával még el tudok érni. Ennél följebb már csak akkor lesz, ha nyitok még legalább 3-4 klubot, de azt nem tudom vállalni. És ha ez meglesz, akkor hogyan tovább? Persze, megvan a válasz: a tanítványok. Az én előmenetelem eddig volt fontos, mostantól sokkal több hangsúlyt tudok fordítani az ő fejlődésükre. No nem, mintha eddig hanyagoltam volna őket. :) Ha minden jól megy, egy év és meglesz az első fekete öves tanítványom és őszintén remélem, hogy még sok követi majd őt.

Csongi

Egyre szebb és okosabb lesz a srác, persze minden szülő imádja a saját gyerekét. Imádom nézni, ahogy egyedül játszik és persze amikor én taníthatom valami új játékra, vagy bolondságra. Még mindig nagyon érzékeny a lelke, könnyen frusztrálja magát, de amúgy nagyon vicces kis manó. Eszméletlen humora van és ezt tudja is magáról. Máskor pedig nem veszi észre, hogy milyen vicces dolgokat művel.

A havazással bemenekült pár hangya a házba. Szép, termetes példányok. Eleinte aranyosak voltak, vigyáztunk rájuk, Csongi meg is siratott egyet, amikor véletlenül rálépett és nem tudta "megjavítani". Aztán egyre többen lettek és akkor bevetettem a jól bevált rovarirtónkat, a Piret-mixet. Ez gyerekre, melegvérű állatra veszélytelen szer, ezért merem otthon használni a madarak és Csongi mellett is. Viszont Csongival nem jó beszélgetni a halálról, mert teljesen rákattan a témára és van, hogy rossz álmai is vannak miatta. Ezért Borival megegyeztünk, hogy ha nem muszáj, akkor nem beszélünk erről. Nekem kicsit nehéz, amikor egy videójátékban nem "halunk meg", csak "felrobbant az űrhajó", de "katapultáltunk egy másikba", de végül is mindent a családért.
Amikor Csongi észrevette a fekvő, mozdulatlan hangyákat, akkor először azt kérdezte, hogy ki lépett rájuk. Én megnyugtattam (hangyánál nem éri meg lefekvés előtt belemenni a témába), hogy csak pihennek. Erre ő: "Pihennek? Lefeküdtek kicsit és levették a csizmájukat is?" Hát ja. Én meg ilyenkor összeszedem és "kiviszem őket a friss levegőre, hátha attól magukhoz térnek."

Madarak

A papik köszönik, jól vannak. A dolgozóban nyugodtabbak és ha épp nem, könnyen rájuk lehet csukni az ajtót. Gyakran röptetem is ott őket, már jópár dossziémat és könyvemet rágták csipkésre. Csináltam nekik egy mini játszóteret is és a hétvégén végre megkapták a madárlámpájukat is. Én majd' megvakulok tőle, de ők élvezik. Szotyi most már tuti hím, de jól elvannak Fricivel, legalábbis elviselik egymást. Masni undok, félős és agresszív, mint volt, de Zsuzsi még mindig a legkíváncsibb és legvagányabb közöttük. Csongi szokta kérni, hogy engedjük ki őket és csináljunk sötétszobás foglalkozást. Ilyenkor megülnek a vállán, fején, amíg el nem kezd túlságosan örülni ennek. Láthatóan szereti őket a maga módján, de még meg kell tanulnia, hogy hogyan kell gondoskodni róluk és meddig mehet el velük.

Téli szünet

Mármint az volt idáig. Csongi december elejétől szinte folyamatosan otthon volt, valami nyavalya mindig kijött rajta és a láz-szabály szerint nem mehetett bölcsibe, akármilyen jó is volt amúgy a kedve. No, nem mintha nagy kedve lett volna menni. Azt csak ritkán szeret. Ott lenni, az már más tészta.

A karácsony nagyjából a szokásos rend szerint zajlott. Szenteste otthon és anyóséknál, akik a kert másik végében laknak, másnap anyáméknál, 26-án pedig Harasztira mentünk. Ez lett az egyik rendhagyó része az idei ünnepnek, ugyanis szegény nagymamám a nyáron sajnos elment, így helyette a nagybátyámat látogattuk meg, aki az üres házba beköltözött. Csongi kereste és kérdezgetett utána, de tudta, hogy a dédi meghalt. Amennyire érzem, fel is fogta a tényt, mert azt is elmondta nekem ott, hogy ő szeretné, hogy a dédi ne legyen halott.

Amúgy jól viselte a karácsonyi családi körmenetet, bár a legtöbb helyre csak úgy lehetett elcsábítani, hogy "ott is lesznek ajándékok", ugyanis nem szívesen hagyta otthon a legújabb játékait. Az már benne van a kis fejében, hogy Apa szeret fényképezni, így mostanában egyre többször kér meg, hogy egyik másik játékát, vagy őt magát lefotózzam mórikálás közben.

Ez az idei karácsonyi sorozat.

Ez pedig a Verdák karácsonya.

Sámsonék karácsonya

Sámson operating (IMG_4831)
A képet feltöltötte: BékiPe

Már második alkalommal sikerült összebeszélni Mizoval, hogy karácsony második napján elmehessünk hozzájuk madarat fotózni. A téli délelőttökön majdnem tökéletesek a fényviszonyok a nappalijukban, szinte minden oldalra nyílik egy ablak és a tül függöny tökéletes szórt fényt ad. Csak a redőnyökkel kell néha játszani, hogy ne legyenek nagyon kiégve a hátterek. Bár, ahogy a fenti példa is mutatja, ez is remek effektet ad a képeknek.

Idén is három gyönyörű madarat tudtam fotózni, ami nagy dolog, ha sorra vesszük az elmúlt év szomorú eseményeit. Előző karácsonykor ugyanis Csibészke mellett még szegény megboldogult Zizi fészkelődött, idén pedig már a Csibészkével majdnem azonos viszontagságokat megélt Bubi királylány volt a kis feleség. És itt nem csak az a csoda, hogy két idősebb madár ilyen könnyen összeszokott, de még az emberbarátságuk is megmaradt. Csibészke most is ott radírozott Csongin, meg rajtam, Bubi pedig óriásköröket nyomott az ujjamon és a fülemet tisztogatta miközben a vállamon ücsörgött.

És itt van Sámson is, aki a csodával határos módon került meg, miután nyár végén pont egy papagájos buli előtt lépett le egy pár napos túlélő-túrára.

Csongi szokás szerint teljesen felpörgött a szelíd és játékos madaraktól, de leginkább az ajándékba kapott autó tetszett neki, meg hogy ugrálhatott a heverőn. :)

Borinak örök hála, hogy eltűri ezt a hóbortomat, sőt asszisztál is. Hisz nemcsak, hogy oda-vissza fuvaroz, de idén engem is lekapott párszor a kedvenc sapisaimmal.

De elég a szóból, a képek sokkal többet mondanak.

A teljes album a Flickr-en.

Kabókapuszta ősszel

IMG_4698
A képet feltöltötte: BékiPe

Számunkra is meglepő volt, de november közepén is jó dolog Kabókán lovagolni. Ezúttal csak egy hosszú hétvégét töltöttünk és a medencét is elkerültük, de lovaglásból annál több jutott és még csak fel sem forrt az agyvizünk.

A csapat valamivel kisebb létszámmal képviselte magát, főleg gyerekből volt kevesebb. Viszont most már mindenki osztályban lovagolt. Még Bori is, akire emiatt nagyon büszke vagyok. Régebben sokat lovagolt, de egy kellemetlen élmény miatt elrettent az osztálytól és idáig tartott, amíg legyőzte a félelmét. Örülök neki, hogy sikerült.

Csongi pedig már futószáron ügetett, bár annyira még nem élvezte, de léptetni már szeretett, ami nagy előrelépés, mert nyáron még csak tűrte a lovagoltatást.

A házigazdák most is minden napra kitaláltak nekünk egyéb programokat is. A legjobb a kicsiknek tartott kincskereső játék volt. Játékos versikék vezettek újabb és újabb nyomokra, észre se vettük és bejártuk az egész tanyát keresztbe-kasul és Csonginak csak annyi segítség kellett, hogy felolvassuk neki a versikéket. A megfejtést, ami a következő nyom helyszíne volt mindig egyedül találta ki.

Már nagyon várjuk a nyári egyhetes táborunkat.

A teljes album szokás szerint a Flickr-en.

Kókuszgolyó

IMG_4371
A képet feltöltötte: BékiPe

No persze, abból egyet sem fotóztam, de a készítése annál szórakoztatóbb volt.

A teljes album a Flickr-en

Maki

IMG_4254
A képet feltöltötte: BékiPe

Az előző hétvégén állatkertben voltunk. Ez nálunk már családi hagyomány, legalábbis Csongi születése óta. Átlag félévente ellenőrizzük a budapesti egzotikus állatállományt és örömmel vesszük észre a folyamatos változást, a fejlődést. Persze, az nem mindig kellemes, hogy gyakorlatilag egyszer nem sikerült úgy végigmennünk, hogy ne lett volna lezárva valami a folyamatos felújítások miatt, de hát mindennek ára van.

Az én idei kedvenceim a gyűrűsfarkú makik voltak. Ők kaptak egy szép kertet, ahol gyakorlatilag karnyújtásnyira közeledhetnek a látogatókhoz. Nagyon szelíd, kíváncsi állatkák ezek és eszméletlen jó mászók.

Csongi kedvencei pedig minden bizonnyal a zsiráfok voltak, akiket most már másodszor etetett kézből és akik ezt nagyon is jól tűrték. Naná. :)

A teljes sorozat a Flickr-en.

Az új unokahúgom

IMG_4214
A képet feltöltötte: BékiPe

Ő Tamara, az öcsém lánya. Nemrég meglátogattak bennünket és Borinak egyből babázhatnékja lett. Nekem meg ilyenkor fotózhatnékom lesz. :)

A többi kép a Flickr-en.

Csibészek

IMG_4146
A képet feltöltötte: BékiPe

Itt az egész album a Flickr-en.

Piros

Red
A képet feltöltötte: BékiPe

Repülő bikák

IMG_3929
A képet feltöltötte: BékiPe
A többi kép a 20-ai repülőshow-ról, a Flickr-en.

Kabókapuszta 2009., Negyedik nap

Csütörtökön meglátogattak bennünket öcsémék és lehozták anyámat is. Megmutattuk nekik, hogy mit hagytak ki, amikor lemondták, hogy idén csatlakozzanak hozzánk. Ez a nap volt leginkább lovaglós nap. Valahogy most érett be az egész heti gyakorlás. Én az öt napot három lovon ültem végig, nemigen volt lehetőségem összebarátkozni egyikkel sem, de ezen a napon pont "új" lovat kaptam és jól kijöttünk egymással.

Csongi is egyre jobban szórakozott a pacik hátán, amiben sokat köszönhetett az anyjának, aki kísérgette és mivel a kicsiknek "csak" a döcögés járt, önszorgalomból tornáztatta. Nyújtózkodtak a magasba, csináltak úgy, mint a repülő, Csongi még berregett is hozzá. Simogatták a paci nyakát. No, ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetett levenni a lóról, hiszen a motorozás és az ugratópálya mellett állványra ültetett, magasított bírók háza sokkal több kalandot ígért.

Bori pedig, aki tizenévesen még lovas hosztesz is volt, most újra nekibátorodott és jövőre már velünk fog osztályban lovagolni. Ez volt az a nap, amikor úgy szálltunk le a lóról, hogy nem értettük, miért aggódtunk az első nap amiatt, hogy egy év után egyből önállóan lovagolunk ahelyett, hogy egy kis futószár lett volna kezdésként.

Délután a különprogram íjászat volt, szuper díjakkal. Péter ért a motivációhoz: egyre kisebb lufikat tett fel a céltáblára és az azt kilövők jégkrémet, vagy sört választhattak maguknak. Naná, hogy ellőttem a piros lufit. És naná, hogy Bori is lőtt egy sört magának. No, nem épp ezzel a lövésével, de akkor is. :)


Pénteken Bori már egyedül lovagolt, ami sok szempontból nehezebb, mint osztályban, ahol azért a lovak szeretnek egymás mögött együtt kocogni. Mi pedig letettünk egy "mini-vizsgát": nagy kígyóvonalat ügettünk többször is. Ezen a napon képek már nem készültek, ugyanis mi voltunk teljesen készek. Remélem, a képekből és a történetekből is látszik, mennyire mozgalmas volt ez a hét. Egy percet sem tudtunk unatkozni és ezt nem csak magunknak, de a tábor vezetőinek is köszönhetjük. Nem gondoltam volna, hogy a második évünket tudják idén überelni, de úgy jöttünk el, hogy előre lefixáltuk a jövő évet.




A negyedik nap képei a Flickr-en.

Kabókapuszta 2009., Harmadik nap

 A harmadik napra dupla extra programot szerveztek nekünk: ebéd előtt levittek három lovat úsztatni az egyik tóhoz és mi is elkísérhettük őket. Gondoltam, jó lesz nézni és talán egy-két képet is lövök majd. No meg, ha már vízben vagyunk, pancsolunk is egyet. Meg is érkeztek a lovasok, szőrén vágtázva a kukoricán át a tóhoz, aztán egyesével bevezették őket a tóba. Volt, amelyik könnyen ment, volt, akit noszogatni kellett. A meglepetés akkor jött, amikor Péter, a táborvezető elkiáltotta magát: "Akkor kérném az első lovast!" Pont mint a futószáras edzésekkor.

És ezután szépen sorban mindenki beúszott valamelyik lóhoz és a száron vezetve körbelovagolt kicsit a vízben. Még a gyerekek is. Volt olyan gyerkőc, aki két lovon is ült, annyira tetszett neki.

Az ebéd után kicsit sziesztáztunk, majd jött a szokásos pancsi a medencében. Egyéves kora körül jól bírta a merüléseket, de egy kicsit elszokott tőlük. Itt volt az ideje a gyakorlásnak. Mindenféle játékokat kitaláltam, hogy a víz alá kerüljön és a többséget láthatóan élvezte. Volt "cápa-támadás", együtt merülés, együtt úszás víz alatt és a szokásos ugrálások. Közben próbáltam adagolni, hogy ki kellene mennünk, mert a szomszédban Anya már a délutáni programot nyomja: agyagozik.



Ez már egy visszatérő játék, három korongozópad is van a táborban és rengeteg jól használható agyag. A legtöbb anyuka és gyerek ilyenkor kiéli a népművészeti ösztönét. A családot Bori képviselte. A tavalyihoz képest kifejezetten szemrevaló, helyre kis tálat tákolt össze. Csongit próbáltuk rávenni, hogy kapcsolódjon be, de őt az egyszínű, nyálkás, ragadós "gyurma" most nem kötötte le. Helyette inkább a darts, a ping-pong és a csocsó izgatta, azaz minden, amihez egyelőre még túl kicsi. :)



Ez a napunk könnyen záródhatott volna egy komolyabb kellemetlenséggel, ugyanis fektetés után derült ki, hogy aznap estére karaoke estet szerveztek a szobánktól 3 méterre lévő előtérbe. Csongi jól alszik ugyan, de ennyire nem. De semmi jónak nem vagyunk az elrontói, kitaláltuk, hogy átköltöztetjük Csongit a medence melletti konditerembe. Alig ébredt fel egy percre, amikor befektettük az utazóágyába, úgyhogy jól bírta. Mivel az ágyat már nem tudjuk zárni, a konditeremben éjszaka is dögmeleg van és a szállás jó 100 méterre volt a medencétől, így nem mertük otthagyni, hátha felkel és ijedtében belesétál a medencébe. Ott beszélgettünk, meg aludtunk a medence melletti nyugágyakban. Szúnyogok nem voltak, az ég szép volt, a levegő friss. A zenék amúgy sem tetszettek. A tipikus, klasszikus karaoke számok mentek. Aztán egyszer csak előkerültek páran és elcsábították Borit, aki régebben sokat énekelt, hogy nézzen be egy-két dal erejéig. Én elaludtam, aztán már arra ébredtem, hogy a házigazdánk azt taglalja, hogy lassan zárnák a bulit, de a felnőttek - Bori vezetésével - nem hagyják abba az éneklést. :)

Kiderült, hogy az egyik lovasoktató, Ottó úgy biztatta a bátortalanokat és mogorvákat, hogy megitatott velük 3-4 törkölypálinkát. Hiába mentem én is, hogy most már hozzuk vissza Csongit, mert vihar lesz és esőben nem jó alvó gyerekkel szaladgálni, ő csak vigyorgott, megölelt, összepuszilgatott és énekelt tovább. Úgyhogy Péterrel visszamentünk és ágyastól átcipeltük Csongit a szállásra. Ebből már szerencsére értettek. Így lett jó mulatság a számunkra rosszul induló estéből.

A harmadik nap képei a Flickr-en.

Fagyiztunk kicsit

IMG_3472
A képet feltöltötte: BékiPeti
A teljes sorozat a Flickr-en.