2009. október 29., csütörtök

Kókuszgolyó


IMG_4371
A képet feltöltötte: BékiPe

No persze, abból egyet sem fotóztam, de a készítése annál szórakoztatóbb volt.

A teljes album a Flickr-en

2009. október 19., hétfő

Kísértet az irodában

Most már a legtöbb ismerős és kolléga is tudja, így lehet akár publikus is: a hónap végével, pontosabban jövő szerdával megszakítom nagyszerű AS/400 rendszergazdai pályafutásom és novembertől új (régi) helyen, régi (új) feladatokkal foglalkozom majd tovább.

Igazából nem terveztem az ittlétemet ilyen rövidre. Amikor végre felvettek, nagyszerű lehetőségként éltem meg ezt a munkahelyet. A technológia kellőképpen elterjedt, a jó szakemberből viszont elég nagy a hiány világszerte. Hogy őszinte legyek, még most is jó kiugrási lehetőségnek tartom ezt a területet - egy nálam kezdőbb, de ambiciózusabb, technikai beállítottságú embernek. No, nem feltétlenül a rendszergazdaság a nagy lehetőség, mert ahogy az kiderült, itt az eléggé robotmeló, számomra túlságosan is kékköpenyes. És hiába vannak jó ötleteim, azoknak kétféle sors jut: megmosolyogják őket, hogy azt itt úgysem lehet megvalósítani, vagy rákapnak és megcsináltatják velem, de persze nem mehet a többi kötelezettség rovására. Cserébe kapok esztelen ötleteket megvalósításra, ad-hoc - dobj el mindent - feladatokat, amiket menet közben többször pontosítanak, addig meg gondolatolvasási technikával definiálhatók csak. Ez így nem túl lelkesítő.

Amikor utoljára váltottam, elsősorban a pénz és az előlépési lehetőség vett rá az ugrásra és nagyon sokat agyaltam rajta, hogy megéri-e a dolog. Nem bántam meg, még ha rosszul is sült el, mert ha nem lépek, azt bizonyosan bántam volna a mai napig.
Most nem kellett sokat gondolkoznom, de a helyzet hasonló: hülye lennék, ha nem lépném meg.

Ahogy látom, a jelenlegi helyemen nem számított a vezetőség erre a lépésemre. Ezen én nagyon csodálkozom, mert látszik, hogy milyen emberekre van itt szükség és az is, hogy én olyan vagyok-e. Ment is a heccelés sokszor, hogy "na, megbántad-e már, hogy beléptél ide?". Én eleinte megértően mosolyogtam, később már csak hallgattam. De az arcomon ott volt: Igen, meg. Nem a kollégák miatt, mert az itteni srácok remek csapatot alkotnak és persze a pénz is jól jött, mert már kifutottunk a tartalékainkból. De nekem ez a meló már nem való.

Ahogy észrevettem, a főnököm meg is sértődött. Ezt akár meg is érthetném, de akkor is nagyon amatőr dolognak tartom. Világ életemben fontosnak tartottam, hogy a munkakapcsolataimat személyes élményekkel is megerősítsem. Sokkal jobban tudtam egy olyan kollégával együtt dolgozni, akiről mást is tudtam, mint hogy milyen színű tollal ír alá. Viszont, ha helyzet volt, akkor igyekeztem a lehető legprofibban hozzáállni a kollégákhoz és a közös munkához, mert amíg a személyes kapcsolat előnyei jól erősítik a munkamorált, nem szabad hagyni, hogy a hátrányai rontsanak a teljesítményen. Nem hisztizek, nem vergődök, ha nem értek egyet valakivel; nem teszek neki keresztbe értelem nélkül. Csak utána tombolom ki magam, amikor egyedül vagyok, vagy barátok között. Most pedig, amikor kértem, hogy szüntessük meg a munkaviszonyomat közös megegyezéssel, miután jeleztem, hogy a lehető legkevesebbet szeretném már itt tölteni és a párommal is leegyeztettem, hogy mennyi segítségre van még szüksége a részemről azt a választ kaptam, hogy a teljes felmondási időben igényt tartanak rám, azaz csak rendes felmondással tudtam eljönni.

Ebből még másfél hét van hátra és kb. két hete szinte egész nap csak a lábamat lógatom idebent. A párom már nem von be semmi újba, a régi dolgokat is inkább elviszi egyedül, mondván minek terheljen engem ezzel. Most ugyan elment egy hét szabira és egyedül vagyok, de ő maga mondta, hogy kibírta volna, ha nem tehette volna, hisz épp nem vagyunk agyonterhelve.

A főnök alig beszél velem, akkor is csak tőmondatokban. Én sem keresem a társaságát, elücsörgök az asztalomnál, elvégzem, amit rám osztanak, de nem töröm össze magam. Igen, unalmas. És persze hogy hiányozni fog a láblógatás, amikor az új helyen rám szakad majd az ég. :)

Mindegy, az idő eltelik, én pedig igyekszem hasznosan eltölteni. Szinte láthatatlanul jövök-megyek. Néha megjelenek ennek-annak, aztán eltűnök újra. Pont, mint egy szellem. És minden nap alig várom, hogy elszabaduljak végre és megtestesüljek azoknak, akik sokkal fontosabbak a számomra: a család és az edzőtársak számára.

2009. október 12., hétfő

Maki


IMG_4254
A képet feltöltötte: BékiPe

Az előző hétvégén állatkertben voltunk. Ez nálunk már családi hagyomány, legalábbis Csongi születése óta. Átlag félévente ellenőrizzük a budapesti egzotikus állatállományt és örömmel vesszük észre a folyamatos változást, a fejlődést. Persze, az nem mindig kellemes, hogy gyakorlatilag egyszer nem sikerült úgy végigmennünk, hogy ne lett volna lezárva valami a folyamatos felújítások miatt, de hát mindennek ára van.

Az én idei kedvenceim a gyűrűsfarkú makik voltak. Ők kaptak egy szép kertet, ahol gyakorlatilag karnyújtásnyira közeledhetnek a látogatókhoz. Nagyon szelíd, kíváncsi állatkák ezek és eszméletlen jó mászók.

Csongi kedvencei pedig minden bizonnyal a zsiráfok voltak, akiket most már másodszor etetett kézből és akik ezt nagyon is jól tűrték. Naná. :)

A teljes sorozat a Flickr-en.

2009. október 5., hétfő

Az új unokahúgom


IMG_4214
A képet feltöltötte: BékiPe

Ő Tamara, az öcsém lánya. Nemrég meglátogattak bennünket és Borinak egyből babázhatnékja lett. Nekem meg ilyenkor fotózhatnékom lesz. :)

A többi kép a Flickr-en.

Csibészek


IMG_4146
A képet feltöltötte: BékiPe

Itt az egész album a Flickr-en.