2010. december 30., csütörtök

Jóslás a trágyaözönről

Idézet Weöres Sándor: A TELJESSÉG FELÉ című könyvéből a világ "rendbetételéről".
Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett az európai ember kezdettől fogva és mindinkább, ürülékéből rendszert, törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzzel, hatósági pecséttel rangos testülettel őriz és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket. Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé, mely most, a húszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor az eget ostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön. Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad.


Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? Orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármilyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz többé.
 Ha addig nem futnánk össze, Boldog Újévet mindenkinek!

2010. december 27., hétfő

Kari

Sokat esett az utóbbi időben a hó és úgy tűnik, engem is behavazott.

November végén írtam utoljára, akkor is csak azért, mert depiztem unatkoztam a brüsszeli gépen és ezt az Evernote-tal vezettem le. Most már több, mint egy éve ugyanazon a projekten dolgozom a cégnél. Más azt mondaná: izgalmas, meg fordulatos és akkor ez így jól is hangzana. Én sokszor legszívesebben azt mondtam volna, rosszul felmért és sok szempontból majd-lesz-valahogy stílusban levezetett, emiatt lépten-nyomon buktatókkal teli. Azért merem ezt leírni, mert amúgy viszonylag jól jövünk ki minden egyes meglepetés bukkanóból és szeretem azt hinni, hogy ebben nekem is van részem. A tervezést meg én se tudtam volna jobban, bár nekem nem is volt feladatom.

Annyit már sikerült elérni, hogy ha én valamire ma azt mondom, hogy lehetnek vele gondok, akkor már csak elsőre bagatellizálják el az aggályaimat. Ami mondjuk bosszantó, hogy gyakran akarnak szakértőként használni, pedig nem ebben a szerepben kerültem a csapatba és ez 1-2 alkalommal még oké, de ezen már jócskán túl vagyunk. Időnként ezt félelmetesnek találom, mert igazából nem vagyok a téma igazi szakértője. Amit tudok, az menet közben ragadt rám, nekem nem is nagyon vannak meg a hivatalos forrásaim, szemben a "hivatalos" szakértőkkel, akik viszont...
Mindegy, törünk előre, év végi hajrá, elvileg a célegyenesben vagyunk és hű de jó lesz, ha végre befejezzük.

(Már leegyeztettem a főnökömmel, hogy ha ennek vége én egy darabig nem szeretnék projekt támogatási feladatot kapni. Épp elég ötletem van az éles üzemeltetés gatyába rázásával kapcsolatban. Kíváncsi vagyok, meddig tudunk a terv szerint haladni.)

Amúgy nem mondhatom, hogy rosszul tartanak. Kis szerencse is volt benne, de kétszer is utazhattam egy-egy MasterCard tanfolyamra Waterloo-ba egyhetes különbséggel. Először egyedül mentem, ami miatt aggódtam kicsit. Nem vagyok utazós típus, egyedül meg még soha nem utaztam külföldre. Most már igen. :)
Szép élmény volt, a tanfolyam is használt sokat. Voltak kalandjaim szép számmal, de amúgy minden rendben ment. Remélem, lesz részem hasonlóban 2011-ben is.

Bringa-ügyben győzött a lustaság, azaz képtelen voltam leszállni róla. A tény, hogy 15 perc alatt ingyen beérek, szemben a 45-50 perces BKV-zással még a legnagyobb mínuszokban - és leszakadt derékkal - is a nyeregbe ültetett. Ma mondjuk Bori hozott kocsival és ez így lesz a héten, ha rajta múlik, de ez csak annak köszönhető, hogy karácsony hetének keddjére belobbant a torkom és azóta se nagyon gyógyul.
Amúgy remek érzés beöltözni téli-bringásnak és 5 perc könnyed tekerés alatt ébredni a HÉV-en való melankólia helyett. És fogytam is. A versenysúlyomnak mindig is a 71-72 kilót tartottam, és most ezt elég stabilan tartom a bringának köszönhetően. A térdemnek és tüdőmnek jót tesz, a lábamat is erősíti. Segít leadni az a rengeteg vizet, amit napközben megiszom. A derekamra kell kicsit odafigyelni, de az aikido miatt az amúgy is az egyik gyenge pontom. Így viszont duplán dolgozom azon is.

A karácsony amúgy meglepően kellemesen telt, leszámítva, hogy szinte végig ágyban voltam. Szerencsére Bori és Csongi nagyon szereti az ajándékozós ünnepeket. Bori azért, mert (saját bevallása ellenére) imád jópofa ajándékokat kitalálni, főzőcskézni, dekorálni, Csongi pedig (saját bevallása mellett) azért, mert imád ajándékokat kapni. Két adventi naptárat is beüzemeltünk, Csonginak pedig semmi baja nem volt decemberben a koránkeléssel. Reggel általában arra ébredtünk, hogy vidáman motyogva csattog lefelé a lépcsőn és hozza fel az aznapi adagot. Ajándékból dömping volt. Egy gyereknek úgy tűnik, könnyebben és szívesebben vesz ajándékot a család is. Egy négyévesnek pedig már elég sokféle jópofa ajándékot lehet találni. Könyvek, társasok, autók és édességek, játékló, játékhörcsög, fel sem tudom mindet sorolni. Csongi pedig hálás alany, mindennek nagyon örül és mindegyik a kedvence.

A suli megyeget. Még három vizsgám van hátra a félévből, ebből kettő január első hetének csütörtökén és péntekén. A többi már megvan mindenféle megajánlott jegy és elővizsga formájában. Az eddigiek utólag nézve nem voltak nehezek, de amikor előtte voltam, paráztam rendesen. Nagyon nehéz megtalálni a megfelelő időt, alkalmat a készülésre és számomra még nehezebb megtalálni, hogy pontosan mekkora enegriát is kell fektetni egy-egy tantárgyba/vizsgába. Azt hittem, a munkaidőből lesz lehetőségem lopni egy-két órát hetente, de amikor bent vagyok, nemigen hagynak békén. Otthon meg már inkább pihennék, főleg akkor, amikor a gyerek is elaludt végre.
A matekos tárgyakban kellemesen csalódtam, a programozásban pedig nagyon kellemetlenül. Úgy tűnik, itt ez lesz a frusztrációs faktor. Nem mondom, hogy értem, lévén 10 évig ez volt a szakmám és szerettem csinálni. Még most is alig várom, hogy a melóm kapcsán kicsit programozhassak.
Ami gondot okoz, hogy szerintem idejét múlt dolog az a régi oktatói gyakorlat, hogy az első 1-2 alkalommal "csakazértis" megvágják a vizsgázók 80-90 százalékát, mondván hadd szokja, hogy nem mindig rajta múlik a kudarc és időnként a 110% sem ér semmit sem. Nappali tagozaton, egy jó nevű egyetemen még csak-csak elmegy ez a stílus. Viszont kérem, én már jó pár éve a szakmában vagyok meló, edzés és gyerek mellett tanulok és ezt sokkal jobban megtanultam, mint ahogy azt iskolában valaha is meg tudnák tanítani. Tessék felnőtt emberként, urambocsá' partnerként kezelni és nem lesz semmi baj.

Az edzés, ahogy azt vártam (illetve terveztem) a háttérbe szorult mostanában. Most én vagyok a soros abban, hogy elmegyek, megtartom az edzéseimet, elmegyek azokra a hétvégékre, amikor épp nincs suli (nincs túl sok ilyen), de ennél többet nem vállalok. Ha befejeztem a sulit, vagy egy kicsit csökken az ottani nyomás, akkor ez változni fog, mert hiányzik az edzés és mert tudom, hogy a tanítványoknak is tartozom ezzel.
Talán nem is rossz, hogy ez most így jött ki. A hazai aikidos életben az utolsó félévben felkavarodott az állóvíz. Meghalt az egyik legerősebb vonal vezetője, tanítványai pedig erejüktől és hatalmuktól függően próbálnak jó pozícióba kerülni, vagy bizonytalanul keseregnek, hogy mi lesz most velük. Ez a folyamat a mi egyesületünket sem kíméli. Ha nem lenne a suli, akkor benne lennék ebben is nyakig, pedig a politika soha nem volt az én kenyerem. Így félig kívülről nézem, hogy merre folynak tovább az események, még csak meg sem lovaglom a hullámokat, próbálok a szűkebb feladataimra koncentrálni. Azért bízok benne, hogy a vezetők új generációja mindig tudni fogja, hogy miről is szól ez az egész (megoldás: a tatami szagáról).

Közeledik ennek az évnek is a vége. Hosszú és kemény év volt, de egyáltalán nem látom, hogy a következők könnyebbek lesznek. Az utolsó 1-3 évben sokat nőttem, kérgesebb lett a tenyerem, sokkal felnőttesebben viselkedem, néha még magam is elcsodálkozom ezen. Persze maradt itt még jócskán a Béki-féle idealizmusból, infantilizmusból és álmodozásból. Még mindig igyekszem a jót megtalálni minden ránk szakadó rosszban és még mindig azt mondom, hogy érdemes kitartani bizonyos, pénzben nem megváltható értékek mellett. Ha másért nem, hát viccből és a meglepetés kedvéért. :)

Kívánok mindenkinek utólag Kellemes Karácsonyt, előre pedig
Boldog Újévet!

2010. november 23., kedd

Csak a hold

From Evernote:

Csak a hold

Más nem látszik. Melegem van a bortól. Nem gondoltam volna, hogy ennyit adnak. Idegesnek látszom talán? :)

Kicsit bánom, hogy notit nem hoztam. Tiszta hülyeség, de a kütyük adnak némi otthonos érzést.
A Walkman és a Hero most a legjobb barátom. Utóbbi durván merül még airplane módban is. Remélem, a napelemes töltő beválik. Nem kuncsoroghatok konnektor után páróránként.

Most már a Hold sem látszik. Akira Kiteshi tolja a fülembe. Olyan ez a shuffle üzemmód, mint a gyerekkori jóskönyvek. Amit ad, az meghatározza a (közel)jövőt, a hangulatot. Csak ez gyakrabban ugrál.

A 9-10 hónapos forma kislány előttem egyre türelmetlenebb. Az előbb viccből odanyújtottam az ujjam. Berántotta egyből. Jó erős fogása van.

Süllyedünk, ettől eltekintve pont olyan érzés, mint ha vonaton ülnék. Még zötyög is.

2010. november 21., vasárnap

Segíts választani!

A spottr és a HVG közös fotópályázatot írt ki és én is szeretnék nevezni. Az alábbi 6 kép közül küldeném be az egyiket, de nem igazán tudok választani. Az én sorrendem az alábbi.

Neked melyik tetszik a legjobban? 

1. Vili
William's (IMG_0650)

2. Gombok
Buttons (IMG_0818)

3. Szárított madár
Dried lovebird (IMG_7819.JPG)

4. Sugár
Csongor (img_9083)

5. Csámpi
Csámpás Csibi (IMG_4773)

6. Hamar megöregszik
"Got a new tool?"

2010. október 29., péntek

Felszabadít az Apple

Na, ilyet is ritkán fogtok tőlem olvasni, ugyanis nem vagyok igazán híve az almás cég politikájának. De egy baráti levél kapcsán átgondoltam ezt a SIM kártya nélküli iPhone dolgot és ha jól tervezik és jól kivitelezik, akkor egész korszerű dolog sülhet ki az ötletből. Persze az egy másik kérdés, hogy most is a marketing költségeket növeli majd jobban az ötlet, vagy ez esetben kap valamennyit a fejlesztés is és valóban használható lesz a megoldás, nem csak "incredible", "awesome", meg "amazing".

A SIM kártyákat mindenki ismeri, akinek GSM mobil telefonja van. Ez az a kártya, amit régen egészben, ma már csak a közepén lévő chip formájában kellett a telefon megfelelő nyílásába dugni, hogy az egy adott mobil hálózaton használható legyen. Gyakorlatilag ezzel a chippel, illetve a rajta lévő adatokkal és alkalmazásokkal lehet a telefont az adott előfizetéshez kapcsolni.

Technológia szempontból pont ugyanúgy működik, mint az újabb bankkártyákon lévő chipek. A gond csak az, hogy senki nem használja már ki a chip által kínált funkcionalitást, azaz alig van szolgáltató, aki a SIM kártyára a normál előfizetői azonosításon és az adatfolyam titkosításán kívül egyéb, használható alkalmazásokat (SIM toolkit) is telepítene. Nálunk ilyet főleg a T-Mobile csinál, de ott is kimerült az egész abban, hogy a különféle hálózati szolgáltatások megrendeléséhez (mobil lottó, autópálya díj, horoszkóp, forgalmi információ) és lemondásához szükséges SMS-ek összeállítását könnyítő alkalmazások voltak a kártyán.

Így lényegében mára már okafogyott és elavult az egész SIM kártya dugdosás, a legtöbb telefon hardvere, de az iPhone biztosan képes ugyanúgy ellátni ezeket a funkciókat, sőt még jobban is, csak a paraméterekre van szüksége, amit megkaphat egy letöltés formájában is, akár távolról.

Az Apple-nek ez azért jó, mert még zártabbá teheti a készülékét a fizikai behatásoktól. Eddig sem lehetett az akkumulátorhoz, vagy belső memóriához (nem használ SD kártyát) hozzáférni, most még a SIM kártyának sem lesz rajta külön slot. Másrészt egy csomót lehet spórolni a logisztikai költségeken. A SIM kártyákat el kell készíteni, fel kell paraméterezni, le kell szállítani, tárolni kell. Innentől majd csak fájlokat kell tudni fogadni a szolgáltatótól, amiben az adott előfizetéshez tartozó egyedi adatok szerepelnek.

Óriási hátránya viszont, hogy nem cserélhetsz SIM kártyákat benne, mondjuk ha hosszabb időre külföldre utazol és nem akarsz csillagászati roaming díjat fizetni, nem adhatod kölcsön a havernak, aki betenné a saját kártyáját és ha szolgáltatót akarsz váltani, annak támogatnia kell ezt a technológiát, mert a SIM kártyát, amit adna, nem tudod hova dugni.

Persze könnyen lehet, hogy a megoldás támogatja majd azt a funkciót, amit jelenleg csak kevés mobil támogat: hogy egyszerre több előfizetéssel lehessen használni párhuzamosan, (szoftveres dual-SIM) és akkor a fenti hátrányok helyett még a felhasználóknak is lesz előnye a dologból. Ez mondjuk nem az Apple stílusa, bár ki tudja? Ahogy a fenti linkelt cikkben is írják, a technológia a GSM és adat roaming pénztárca szaggató tulajdonságát is csökkenti majd, azaz új országba lépve akár már a határon csatlakozhatunk egy helyi szolgáltatóhoz, mintha vennénk egy SIM kártyát. Persze, ez a szolgáltatóknak biztos nem tetszik majd annyira, mint a felhasználóknak.

Amúgy hasonló dolog az USA-ban már régóta létezik. Az úgynevezett CDMA hálózatokon, amit a GSM helyett használ egyik-másik szolgáltató a telefonokban nincs SIM kártya, a készüléket az adott előfizetőhöz a szolgáltató rendeli hozzá. Kérdés, hogy ehhez képest mi újat tud majd nyújtani az Apple megoldása és hogy levédi-e a technológiát (naná), vagy mások is szabadon használhatják majd az előnyeit.

2010. szeptember 21., kedd

Hiszem, ha látom!

Ez lenne kb. a megfelelő motiváció nekem az elkövetkező 3-4 évre.

Tegnap beiratkoztam. A GDF-re. Ja, távoktatás.

Félek? Igen, nagyon. Meg tudom csinálni? Meg kell.

A közvetlen családban már az érettségim is nagy eredmény, de a mai világban diploma kell, ha olyan tehetségtelen vagy, mint én és kockának mész el, ahelyett, hogy a lényeggel - az emberekkel - foglalkoznál. Persze, kellett nekem pedagógus családba házasodni. Itt még a kutyának is felsőfokú papírja van.

A jelentkezés a szokásos módon zajlott, azaz az utolsó pillanatban, minimális tájékozódással és elsősorban Bori unszolására, hogy "na most akkor már igazán csináld meg azt a sulit". Amúgy a diploma soha nem hiányzott a munkához. Annál inkább a munkakereséshez. Én meg dolgozni jobban szeretek, mint tanulni. Kivéve, ha munka közben tanulhatok meg valamit, példákon, feladatokon keresztül, vagy amikor épp elakadok valamiben, akkor nézek utána, hogy hogyan is kell. De a suli nem így működik. Az a matek, amit most megint meg kell tanulnom, egyáltalán nem hiányzott az elmúlt 16 évben a munkámhoz. El is kopott szépen. Most fogok harmadszorra megtanulni integrálni, meg deriválni, kb. minden 10 évben egyszer. Remélem, hogy valami azért elődereng majd az előző két alkalomból.

Tavaly a DUF-ot azért nem kezdtem el, mert beiratkozás előtt 2 nappal derült ki, hogy a suliba nem csak hétvégén, hanem péntekenként is kell járni, nem is ritkán. Ezt az előző melóban nemigen tolerálták volna, így el se mentem. A GDF okosabb volt: az órarendemet csak beiratkozás után kaptam meg, így csak tegnap szembesültem azzal, hogy szeptember közepétől október végéig minden szombaton más tárgy anyagát adják le. Ismétlés nincs, csak a nappali előadások keretében és van olyan alapozó tantárgy, amiből már hétfőig kell teljesíteni a követelményeket. De legalább lehet online tanulni és beküldeni anyagokat.

A távoktatás kényelmes, egyszerre jó és rossz az elfoglalt embereknek. Nem kell bejárni, de ha bejársz, akkor is kb. hússzor annyit kell otthon tanulni, mint amennyit a suliban. Nekem nincs más választásom, más képzési formát nem választhatok. Így is várhatóan elég sokat kell majd elvennem más dolgoktól, mint az pl. aikido (nagy para), meg a család és csak legvégső soron a meló. Mert a meló az fontos. Az elmúlt évek ásta gödörből még mindig nem kapaszkodtunk ki. Egész jó a fizum (a statisztikák szerint), jók a körülmények, de még így is pengeélen táncolunk. Középtávra nem tudok megtakarítani hónapok óta. Minden hónapban elugrik a szalmazsákba szánt pénz valami extra kiadásra. A hosszú távú pénzek (biztosítások) részletei is kezdenek nyűgösek lenni, az autóhitelről pedig ne is beszéljünk. És örülhetek, mert lakáshitelünk nincs is.

Szóval nem könnyű, de biztos lehetne sokkal nehezebb is. És van, akinek nehezebb.

Nagyon remélem, hogy ez a para attól, hogy a sok huszonéves mellé beülök a padba, attól, hogy már nem fog az agyam, hogy nem lesz meg a kitartásom és eljátszom az utolsó esélyem is, szóval remélem, hogy elmúlik 2-3 hét alatt. Mostanában túl sokszor tett próbára az élet, szeretném újra olyan szerencsésnek érezni magam, mint amilyennek születtem.

2010. szeptember 4., szombat

Ugrott


IMG_6825
A képet feltöltötte: BékiPe

Ezt a képet kivételesen nem én készítettem, ott se voltam. Kérdem az asszonyt, hogy mégis hogy hagyta a gyereket onnan leugrani, amikor nekem ilyet nem szabad(na) engednem.

"Igazából én sem akartam hagyni, de túl messze voltam és túl későn reagáltam, úgyhogy inkább lefotóztam."

2010. szeptember 2., csütörtök

Reggeli üldözés

Pocsolyakalóz sztori, de már úgyis rég írtam ide.

Reggel szokás szerint bringával jöttem melóba, ami a héten először volt igazán kellemes élmény, tekintve a hétfői fülfájdító szelet és a keddi elázást. A szélnek reggel van egy jótékony hatása is, az Északi összekötőn Pest felé konkrétan átfújja a bringást. Tegnap (és a sztori miatt ma is) 40-43 km/h sebességgel gurultam át viszonylag könnyed tekerés mellett.

Szóval mászok fel az összekötőre, ami egy 35-40 fokos emelkedővel kezdődik, kicsit dohogok, hogy rosszul jött ki a lépés, mert épp jött egy autó az úton, ami miatt a szokásos 30-as lendületem nélkül, álló helyzetből kellett elkezdenem feltekerni. Egyszer csak elgurul mellettem egy karbonvázas sportszerkós csoda és a nyeregből kiállva, engem lehagyva felteker a hídra.

Batinak ez nagyon nem tetszett és én sem voltam hozzászokva, hogy mások előzzenek minket. Felérve a hídra el is kezdtem üldözni az addigra 30-40 méteres előnyre tett sporttársat. Szegény, amikor legközelebb hátranézett, biztosan meglepődött, hogy egy fekete, városi gumikkal felszerelt és 7 kilós hátizsákkal megrakott dróthuszár nyomul a sarkában, aki közben igyekszik a világ legtermészetesebb dolgának mutatni, hogy együtt halad a virsligumis versenycsodával. A híd vége után még együtt gurultunk a városkapuig, de az aluljáró után szétváltak útjaink.

Nagyon büszke voltam magamra és Batira is. Megmutattuk, milyen az, amikor valaki Chemical Brothers-re teker. Persze, a legvalószínűbb, hogy csak egy kicsit megpörgettem a bemelegítő kilométerét a srácnak, de akkor is megérte látni, hogy hátra-hátratekintget, hogy jön-e még ez a barom mögötte. :)

Az egyetlen dolog, ami hibádzott, hogy ma már jóval melegebb volt, mint az előző napokon, így a 3 réteg, ami rajtam volt pont akkor kezdett megizzasztani, amikor már a mélygarázsban gurultam.

Nagyon nem várom azt a napot, amikor le kell szállnom a bringáról és újra hévvel, meg vonattal jöhetek csak dolgozni.

2010. augusztus 7., szombat

Ne vegyél Androidos mobilt!

Hatásvadász cím, nem igaz? Valóban. Főleg egy olyan embertől, aki már több, mint egy éve Androidos mobilt nyúz. De lássuk szépen sorjában.

Tavaly augusztusban született meg az elhatározás, hogy ideje új mobilt venni és ez volt az az idő, amikor megléptem a telefonról okostelefonra váltást is. Azelőtt nem akartam még PDA-t sem, mert a telefon az telefon, a számítógép meg számítógép. De az idők változnak.

Viszonylag kevés ideig hezitáltam az iPhone fölött, az akkor megjelenő HTC Hero ár/érték arányban nálam bőven verte a szifont, a mögöttük lévő eszmeiségek közti különbség pedig számomra elsöprő volt. Kezdetben a szokásos szerelem, majd néhány hűvösebb élmény, de amúgy semmi komoly csalódás. Hogy akkor miért a cím? Figyelmeztetés. Vigyázz, mert addiktív, nem szabadulsz tőle, még akkor sem, amikor már tudod, hogy ez a világ sem fenékig tejfel.

Lássunk pár konkrétumot.

Az Android a köztudatban maga a szabadság. Nyitott forrás, nyitott platform, komoly fejlesztői közösség és szélesedő körű elterjedtség jellemzi mind a gyártók, mind a felhasználási módok terén. A felhasználó eldöntheti, mennyire komoly vasat engedhet meg magának és hogy ezen a vason mit szeretne használni az Android adta lehetőségek közül. Magyarul: testreszabhatóság. Senki nem mondja meg, hogy honnan telepíthetsz rá alkalmazásokat, vagy médiát, senki nem szabja meg, hogy egy adott funkcionalitást milyen app szolgálhat ki. Akár párhuzamosan használhatok 4-5 féle email klienst, vagy média lejátszót és böngészőből is van, vagy öt különféle fajta. A home screeneket én állítom össze, ha nagyon akarom, még a színekkel is játszhatok és ha kell még az alap launcher felületet is lecserélhetem. Jól hangzik, ugye?

De mi a nyers valóság? A platform és a forrás előbb-utóbb nyitott lesz minden Android verzió kiadása után, de a Cyanogen botrány óta tudjuk, hogy vannak bizonyos alap komponensenek, amiket a Google szeretne magának tartani, így ha valaki egyedi ROM-ot fejleszt, annak ezeket ki kell hagynia belőle. Olyan jelentéktelen alkalmazások ezek, mint a Maps, a Gmail, a Calendar, vagy a Market.

A fejlesztői közösség nagy, de kevés kivétellel nagyon belterjes. A mezei felhasználóknak sokat kell tanulnia, ha az általuk szállított egyedi módosításokat, hack-eket használni akarja. Arról ne is beszéljünk, hogy a gyártók nagy része már nem csak ellenzi, de komoly küzdelmet folytat azért, hogy az egyedi ROM fejlesztők ne tudják feltörni a készülékeiket, azaz ne tudjanak egyedi fejlesztésű ROM-ot telepíteni az általuk megvásárolt készülékekre, néha olyan messzire is elmerészkedve, hogy egy törési kísérlet érzékelésekor használhatatlanná teszi a hardvert.

És akkor lássuk a gyártókat. A HTC a korai Hero tulajdonosok szemében mára teljesen leírta magát. Amikor a telefont megvettem, érdeklődtem a magyarítások iránt és a válaszban nagyon bátor kijelentést tett a Speedshop eladója, amikor azt mondta, a HTC pár hetente ad ki frissítést a mobiljaihoz, 4-6 hét és lesz magyar prediktív szótáram, vagy akár magyar menüm. Nekem elsősorban az előbbi fájt. És fáj azóta is. A Hero anno az Android 1.5-ös verziójával került a piacra és a közösségben köztudott volt, hogy ez a platform még gyerekcipőben jár, de gyorsan fejlődik, sorra jönnek majd ki az újabb és újabb OS verziók. Jöttek is, tavaly őszre az 1.6, majd télre a 2.0 és hirtelen rá a 2.1, majd idén tavasszal már itt is volt az überállesz 2.2. És mit kaptak ebből a Hero tulajok? Az 1.5 után ősszel kijött egy másik 1.5, majd ígéret az 1.6-ra, ami módosult a 2.0-ra és később a 2.1-re és ez is csak mostanában kezd települni a gyári ROM-ot tartalmazó Herokra, szinte egy időben (néhol később), mint a 2.2 frissítés a Desire-re, vagy a Nexus One-ra. Ennél tovább pedig a cég szerint kár álmodni. Hiába bizonyítja a fejlesztői közösség, hogy a 2.2 is könnyedén portolható akár a Herora is, az ő érdekük, hogy az új OS-t az új készülékeken használd, a régit pedig dobd a szemétbe az új csúcsmodell megjelenésekor.

Ez esetleg érthető lenne egy olyan kiforrott platformon, ahol 2-3 évente jön ki egy újabb OS verzió, de ez itt kérem a gyorsan kamaszodó Android, tele pitiáner hiányosságokkal, de folyamatos és rendszeres újításokkal. Az OS fejlődése pedig pont most érkezett olyan szakaszba, ahol a csilli-villi parasztvakítások mellett nagy hangsúly került az optimalizációra is, ami az összes nagyképernyős, érintős mobil általános hiányossága: vagy lassú, vagy gyorsan merül az akksi, vagy pedig lassú és gyorsan merül az akksi. A 2.2 legalább kétszeres gyorsulást és mérhető akkuidő növekedést hozott és ezt kik kapták meg? Azok a készülékek, amik már eleve erősebb procival, több memóriával és nagyobb akkumlátorral kerültek piacra. A Hero pedig megkapta a már csak elkeseredettségből is kivárt 2.1 butított változatát FriendStream és Live Wallpaper nélkül, rendszeresen magától újrainduló Sense-szel és egyéb alkalmazásokkal, kissé lelassítva az eddig sem a villám sebességéről híres Herot, az akkuidőről meg hadd ne beszéljek.

De egy dolgon minden frissítéskor dolgoznak valamit a gyártók: egyre nehezebb root-olni a telefont, azaz - többek között - képessé tenni az egyedi, közösségi fejlesztők által gyakrabban és gyorsabban kiadott, ötletes újításokat tartalmazó ROM-ok telepítésére. Az, hogy a 2.2-ben van pl. App2SD, meg Wifi tethering és hotspot, a korábbi verziókon dolgozó közösségi fejlesztők ötlete nyomán jöhetett létre, talán pont az ő munkájukat felhasználva. Ezek már 1.5-ön is elérhető funkciók voltak - az egyedi ROM-okon.

Ennyit a készülék gyártókról. De ott van a nagy testvér is, a Google. Óriási ötlet volt felkarolni az Android fejlesztést. Ma már mindenki azt hiheti, hogy ők találták ki az egészet, pedig csak szokás szerint jókor vásároltak be jó helyen. Sejthették, hogy ha nem lépnek, ez a csónak elmegy mellettük és mire eléjük kerül, már óceánjáróvá dagad. De felkarolták és feltehetően tettek azért is, hogy ne maradjon a kezdeti sufnitunning szintjén. Például kitalálták a Market-et. iPhone tulajok már ismerik a saját változatukat AppStore néven, hiszen hivatalosan csak ott tudnak új alkalmazásokat szerezni. Az ötlet jó, mert katalogizált formában segít összekötni a fejlesztőket a felhasználókkal, lehet visszajelzést adni és a pénzügyi folyamatok is biztonságosabbak, egyszerűbbek, mint ha minden fejlesztő saját webshop-ot üzemeltetne. A Market elvileg a világon mindenhol elérhető, de közel sem mindenhol ugyanaz a választéka. Nálunk (és még sok más európai országban) például hivatalosan nem lehet fizetős alkalmazásokhoz jutni. Egyszerűen nem jelennek meg a Marketen. Dühös felhasználók petíciókat és Facebook csoportokat indítanak a Google felé, jelezve, hogy ez itt egy piac, aminek tagjai fizetni szeretnének, de a Google csak hümmög és hónapok óta ígérget. Ez már másoknak is feltűnt és a fejlesztők sorra keresnek alternatív módszereket arra, hogy az alkalmazásaikat megvásárolhassák a felhasználók. Van, aki igenis saját webshopot üzemeltet, a szoftverbe ezzel kényszerűen mindenféle belső licenszelő modulokat építve és van olyan is, aki a szemfüles Market klónokkal szerződik le, akik nem sóhajtoznak annyit, hanem beszedik a pénzt és eladják a terméket annak, aki fizet nekik.

Látható, hogy a robbanásszerű fejlődés néhány dolgot elhanyagolt, másokat pedig erősen deformált az eddig megszokott folyamatokhoz képest. Őszintén remélem, hogy előbb-utóbb minden a helyére kerül majd. De tudjátok mi a legrosszabb az egészben? Hogy ez az "eszme" így, sokszor ígéret szinten még mindig több, mint bármelyik alternatívája. Aki ebbe bekerül, az már nem szabadul, mert nincs hova mennie. El sem tudom képzelni, hogy következő telefonnak egy Symbian-os Nokiát, vagy egy iPhone-t vegyek, a többiek említésre sem méltóak. A következő telefonom is Android lesz és várhatóan azzal kapcsolatban is meg fogok lepődni pár agyament hülyeségen. De nincs menekvés, mert más még ígérni sem tud ekkorát, nemhogy szállítani.

És ezért írtam az elején, amit írtam. Ha még nem vagy benne, légy vele nagyon óvatos! Ha benne vagy, akkor ezt már amúgy is tudod, vagy hamarosan rájössz magadtól is.

2010. július 14., szerda

Tápióság

Épp két nyaralás között vagyok, így van időm egy kicsit blogolni. De jó is lenne, ha ez lenne a helyzet. :) Vicceltem. Semmire sincs időm és főleg ilyenkor nem.

Június utolsó hetét Tápióságon töltöttük, ahol egy Aikido edzőtábort tartottam 3 edző kollégával közösen. Most voltunk itt másodszorra és szerintem remekül sikerült a tábor. Egyedül én vittem magammal a családot, ami mindig kockázatos, hiszen amíg én az edzésekkel és a tanítványokkal töltöm az időmet, addig Bori és Csongi kettesben maradnak és ez egy 3-4 éves gyereket már nem dob fel annyira, mint egy párhónapos csecsemőt. Ráadásul a helyszín ideális edzőtáborozáshoz, hiszen a szálláson és néhány kocsmán kívül csak az edzőterem elérhető, de nyaralásra pont ez teszi alkalmatlanná. Se egy játszótér, se egy strand, de van hét ágra sütő nap és kánikula. Ilyen körülmények között minden szülőnek nehéz feltalálnia magát.

IMG_6167

Ami miatt mégis hasznos ez a hét, hogy minden edzés előtt és után lehetőség van Csonginak büntetlenül hemperegnie, ugrálnia, futkároznia, fejjel lefelé lógnia, hasra- és akár fejre esnie a tatamin és ez nagyon sokat fejleszt a mozgáskoordinációján és az egyensúlyérzékén. Ha valakinek a gyereke mozgásfejlődési problémákkal küzd, tudom ajánlani a tatamit akár otthonra, akár egy külön terembe. Ott nem kell fogni a kezét, nem kell elkapni, ha eldől és nagyobb teremben még szaladgálni is tud anélkül, hogy 5 lépés után falnak rohanna. Nálunk a nagyszobában Csongi születésétől fogva puzzle tatami van és emiatt egyszer nem kaptunk utána, amikor dőlt, vagy borult. Amikor elég ügyes lett, már az ágyról is simán leugrálhatott és ez is hamar eljött.

A másik dolog, hogy a kölök biztonságban mozoghat önállóan sok "idegen" között. A tábor résztvevői odafigyeltek rá, így a szálláson könnyen engedhettük kisebb csatangolásra, nem kellett minden alkalommal WC-re kísérni, hanem élvezte, hogy egyedül csattoghat el a mosdóba és vissza. Mivel elég könnyen megszeppen, ez jó lehetőség volt neki a fejlődésre.

A tábor egyik délutánján idén is ellátogattunk Ceglédre a csúszdaparkba, ahol egy nagyon kellemetlen belépő után idén is jól éreztük magunkat. Történt ugyanis, hogy érkezéskor megérdeklődtük a pénztárnál, hogy 30-40 ember részére adnak-e valami csoportos kedvezményt. A válasz bizonytalan volt, aztán bősz telefonálgatás, végül pedig elküldtek bennünket egy másik pénztárhoz, hogy ott vehetünk csoportos jegyet a strand részre, aztán jöjjünk vissza és egyenként megvehetjük a csúszda-parkba a kiegészítő jegyeket.

Mire átértünk a strand pénztárához, addigra már mindkét pénztáros néni ezen tanakodott, hogy akkor most mit és hogyan lehet nekünk adni. Ők is telefonálgattak, végül a "marketinges" leszólt nekik, hogy mégsem adhatnak csoportos jegyet 41 fősre duzzadt csapatunknak és ezzel mehettünk is vissza a másik pénztárhoz. Az indoklás valami olyasmi volt, hogy a csoportos kedvezményt csak a strand területére találták ki, de akinek ilyen jegye van, az nem mehet át (még ha külön fizet, akkor se) a csúszdás részbe és különben is, ezt ők inkább gyerekeknek találták ki. Hogy erről hol írnak, azt nem sikerült megtalálni, mert a bejáratnál csak annyi volt, hogy a csoportos jegy x forintba kerül. Most néztem a honlapjukat, de ott már a csoportos kedvezmény sem szerepel.

Érdekes, mert tavaly ilyenkor ugyanitt, hasonló töketlenkedések után végül megkaptuk a csoportos kedvezményt, most pedig másképp döntött a cég.

Indulás az ingán.

Mindegy, odabent valóban jól szórakoztunk, leszámítva némi bőrt, amit a régen/rosszul karbantartott csúszdák húztak le a hátunkról. Csongi, amikor bekerült a medencébe, először még beszélni is elfelejtett. Csak csapkodott, kurjongatott és ugrált a hullámok között. Szinte az egész napját a gyerek-csúszdák között töltötte és hamar felbátorodott annyira, hogy egyedül csússzon le mindenhol.

Csongis képek a Flickr-en.
Ugyanez aikidosoknak.
És a strandos fotók az egyik résztvevőtől.

2010. június 20., vasárnap

Velence

IMG_5593

Két héttel ezelőtt egy Aikido rendezvény miatt Olaszországba utaztunk a hétvégére. Hárman úgy döntöttünk, hogy egy nappal korábban érkezünk, így lesz időnk megnézni a "közeli" Velencét is. Gyerekkoromban voltam utoljára, akkor is kb. egy napunk volt körülnézni. Most annyiban volt más, hogy két félnapot terveztünk a városra és persze az, hogy kb. 22-25 évvel idősebb vagyok. :)

A Hero utólag jó utitársnak bizonyult, leszámítva, hogy még mobilnet nélkül is eszméletlen tempóban merült. Viszont, mivel majdnem a teljes barangolásunkat rögzítettem egy GPS logban, utólag lehetőség volt a fotók nagy részének geotaggelésére. Aki nem tudja, hogy mire jó a geotag, az ide kattintson és rá fog jönni.

A teljes album a Flickr-en

2010. június 2., szerda

Alázok

Vannak futók fotók a május 15-én rendezett Krúdy iskolai futóversenyről az iskola honlapjáról. Előre is elnézést a sporttársaktól, de kicsit alázósra sikeredett ez a sorozat. :)

Felkészülni!
Vigyázz!
Rajt!
Nyomás!
Célegyenes
Csak vidáman!
Az üldözők
Célfotó
Célfotó 2
Kupát a Papának!

2010. június 1., kedd

Hosszú hétvége

Pedig nem is most volt Pünkösd, ami amúgy gyorsan elrepült.

Az egész csütörtökkel kezdődött, amikor végre felülhettem a bringámra. Úgy kellett odatelefonálnom, hogy visszajött-e már a színterezésről, de szerencsére fogadtak, volt kormány, nyereg, pedál és kerék is rajta. És gyönyörű volt, csillogott a szemem rendesen. Csak félve kérdeztem meg, hogy lesz-e ebből kész bicaj másnapra? Határozott választ kaptam: "Naná! Holnap délután már jöhetsz érte."

Innentől alig tudtam koncentrálni. Se meló, se edzés nem érdekelt annyira, mint hogy milyen lesz hazatekerni. Alig aludtam éjjel és másnap is csak az órát néztem, hogy mikor mehetek már. Szerencsém volt, egy kolléganő pont a szomszéd utcában lakott és pont akkor indult, amikor én, így el tudott vinni. A bringa tényleg kész volt, illetve még nyerget és markolatot kellett választanom, de ez megvolt hamar. A lámpát érdekes módon úgy kötötték az agydinamóra, hogy nem lehet kikapcsolni. Ezt nagyon nem értettem, de végülis mindegy, hiszen ha folyamatosan generál a dinamó, akkor miért ne világíthatna folyamatosan a lámpa.

No igen, de amikor kivittem az utcára kipróbálni, akkor nem világított. Egy ideig bénáztunk, hogy kiderítsük, az elektronika, vagy az izzó a hibás, de aztán kiderült, hogy az izzóval nem stimmelt valami. Aztán pótizzó után kutattunk, de végül anélkül hoztam el. Gyors útvonalterv és irány az Északi összekötő, ahol Yoda várt szemlére.

A Tesco Tornádóhoz képest ég és föld a két bringa. Ez könnyű, mint a pehely, majdnem olyan érzésre, mint amilyen régen országúti bringát hajtani volt. És megy, mint a golyó, a váltó pontos és könnyű használni, a fékek harapnak. Kicsit féltem is, hogy nekivágom valaminek és szétesik egyből, de egyelőre bírja a strapát. A városkapunál megmutattam Yodának, gyorsan ki is próbálta, csináltunk pár képet, mert más kollégák is látni szerették volna már, aztán tépés haza.


Otthon kb. annyi időm volt, hogy bevigyem a házba, megmossam az arcom, összerakjam az edzőcuccom és nyomás a Kinizsi utcába. El is késtem egy kicsit, de a lényegen ott voltam. Érdekes, hogy aikido közben nem, de utána egyből csak a bringán járt az eszem. Mivel elég későn értem haza, már nem indultam el sehova.

Másnap, szombaton viszont elvileg délutánig szabad voltam. Úgy volt, hogy külföldre megyek egy aikido kurzusra, de a sofőr lemondta az utat, így inkább itthon maradtunk. Ez nekem azért volt jó, mert Bori már arra készült, hogy nem leszek otthon egész hétvégén és programot csinált magának és Csonginak is. Eljött hát az én időm.

Miután körbefotóztam, hogy emlékezzek arra, milyen volt, amilyen már soha nem lesz újra, legurultam a Dunapartra, aztán fel észak felé, Szentendre irányába. A Megyeri híd után nem sokkal visszafordultam, mert az út nagy részét elöntötte a víz. Visszamentem az Északi összekötőhöz, majd tovább a Hajógyári szigetre, ahol Boriék szalonnáztak. Itt ebédeltünk és mentem is volna tovább, ha Bori nem szúrja bele a bicskát a tenyerébe. A délután további részét két kórházban töltöttük. Hálát adok az égnek, hogy van orvos ismerősünk, ugyanis ha a nagy hírű (inkább hírhedt) János kórház traumatológiáján múlik, akkor délután kettőtől este 8-ig is ott ülünk és várjuk, hogy behívjanak, hogy beadják a tetanuszt. Így is másfél óra után sikerült visszaszereznünk a papírjait, miközben a váróban már lincshangulat volt.

A másik kórházból nyomás Csongiért a keresztanyjához és haza vacsorázni. Szegény Borinak az oltás helye azóta is jobban fáj, mint a szúrás a tenyerében, de azért lassan az is elmúlik.

Vasárnap gyereknapoztunk a Pünkösdfürdői gátnál. Egész jó kis zsibvásárt rittyentettek oda. Csongi valamiért semmire nem akart felülni. A tömeget még mindig nem bírja, de nézelődni szeret. A terv az volt, hogy a délutáni alvás után még visszamegyünk, hátha kevesebben lesznek, de közben leszakadt az ég, így új tervet kellett kiötölni. Sikerült is: irány a Decathlon, ahol Csongi megkapta az első pedálos bringáját, egyelőre még segédkerekekkel.

Szieszta alatt azért még Bori elengedett bringázni egyet. Megnéztem, milyen minőségű utcák vannak a környéken. Érdekes a diverzitás. Kátyúkkal teli utca folytatódik egy autópálya minőségű aszfaltútból. Valszeg az egyikben lakik "valaki" a másikban nem.

Gyerekbringa vásárlás után otthon egyből próba. Csonginak kicsit nehezen ment eleinte, mert hátrafelé könnyebb volt tekernie a pedált és ezért, ha elakadt valahol, akkor mindig ezzel próbálkozott, de szép lassan belejött. Vacsora után külön ki akart menni a kertbe és ott gurult föl és alá. Este még arról beszélt, hogy majd együtt biciklizünk a Dunaparton. Azóta is szorgalmasan gyakorol, fékezni például már remekül tud. Ha lekerül a pótkerék, elmegyek majd vele a környékbeli utcákra, aztán jöhet a Dunapart is.

Már alig várom.

2010. május 15., szombat

Ma nyertem


Ma nyertem
A képet feltöltötte: BékiPe

Holnap meg, ki tudja...?

No nem nagy durranás, asszony iskolája rendezett családi futónapot egyetlen
- 500 méteres - távon, különböző korcsoportokban.

Kicsit izgultam, mert sportolok ugyan, de futni nem szoktam és nem is
szeretek. De néha kell és ezért tudok is. Az eredmény meglepett. Már az
elején elhúztam a többiektől és a befutóig azt vártam, mikor hajráznak le.
Hát semmikor. Vagy 60 métert vertem a másodikra.

Bori büszke volt rám, de abban megegyeztünk, ha az eggyel öregebbekkel (40+)
futok, ott lett volna egy-két ember, aki megizzaszt, sőt le is fut.
Harmincasként viszont sokan hiszik még, hogy elég a hozott anyag.

Azért örülök és Csongi is örül a nyereményeknek.

Update: Fotók a futamról

2010. május 14., péntek

Bringaaaaaaaa!

Újpesten nőttem fel a lakótelepen, így természetesen nekem is volt NDK összecsukható CAMPING bringám. Jobb híján ezzel játszottunk BMX banditákat.

(Erről, no meg a Port.hu-s tartalom leírásról jut eszembe, hogy a magyar szinkron ugyan messze földről híresen jó, de a félrefordítások nagyon el tudnak cseszni egy filmet. Emlékszem, hogy a fimben a srácok saját "BMX sávot" szerettek volna, de ez sem bringautat - mint ahogy a filmben sugallják - , sem CB rádió sávot - ahogy a Porton írják - nem jelent, hanem simán csak egy jó kis BMX pályát. Pont olyat, amit a film végén épp meg is nyitnak egy versennyel. v.ö.: BMX track)

Ezeket a kontrás bringákat nemigen tartottuk karban, szerintem csak tavasszal poroltuk le, aztán hadd menjen. Ahhoz képes jól bírta a strapát, évekig kitartott alattam. Amikor már nem lehetett magasabbra állítani az ülést, meg a kormányt, akkor tettem le.

Ezután kis szünet következett, majd 16-17 éves koromban hárman (Stoci, Laci, meg én) kitaláltuk, hogy de jó lenne nyáron bringával menni Balatonfűzfőre az egyhetes nyaralásra. Nem nagy távolság, de a fejünkbe vettük, hogy a 7-esen biztos nem lehet kerékpárral közlekedni, ezért Biatorbágy felé vettük az irányt és mindenféle dimbes-dombos vidéken akartunk lejutni Fűzfőre. Minderre egy egész hétig készültem azzal, hogy az apámtól kölcsönkapott, a camping bringához mérten karbantartott mountain bike-nak csúfolt trekking bringával lófráltunk a városban Stocival, akinek persze tuti jó MTB-ja volt.


Nagyobb térképre váltás

Aztán eljött az utazás napja. A Déli pályaudvartól indultunk hárman, reggel 8-kor. A csomagokat feladtuk vonattal, csak kaját és innivalót vittünk. Illetve nálam volt egy használt gumijavító készlet is. Volt pumpám is, de valahogy azt is feladtuk a csomagokkal. Minek a pumpa a bringázáshoz? Az csak ahhoz kell, hogy bringázás előtt felfújjuk a kerekeket.

Az eleje nagyon mókás volt. Közúton tekerni tinédzserként egyszerre félelmetes és mámorító érzés. A legjobb rész az volt, amikor Biatorbágynál a nagy lejtőn gurultunk ezerrel lefelé. Egész a végéig, ahol egy szép kis gödörbe ketten is belerongyoltunk. Az én masszívabb MTB kerekem még kibírta, de az egyik srác - Laci - versenybringával jött, vékony kerekekkel. Lett is egy szép nyolcas a felniben.

Kicsit később ki is találta, hogy állít a küllőkön ott, az út mellet. Tekergette, állítgatta, aztán egy hangos szisszenéssel leeresztett a belsője. Belülről átszúrta. Sebaj, van nálunk gumijavító készlet. Illetve egy fél. Szerencsére elég volt, megragasztottuk a kereket, de nem volt pumpánk felfújni. Visszafelé már nem akartunk menni, mentünk tovább előre, hátha találunk egy benzinkutat, vagy egy másik bringást, akinek van pumpája. Kilométereket gyalogoltunk így. Illetve Laci tolta a bringáját, mi meg kőröztünk körülötte. Embert hátra nem hagyunk. Aztán találtunk valami gazdaságot, ahol volt kompresszor, de traktorkerékhez való szeleppel. Mindegy, olyan erős volt, hogy még így is sikerült felfújni a kereket. Laci ezen úgy nekibátorodott, hogy újra elkezdte a küllők állítását. Igen, másodszorra is átszúrta a belsőt. Viszont legalább már nem volt több gumiragasztónk.

Próbáltuk bringaszervizt találni, ami g.e. (GPS előtt) nem épp egyszerű mulatság. A vége az lett, hogy Laci felszáll egy buszra bringástól, elmegy Fehérvárig, ahonnan vonattal megy majd tovább. A busz érkezéséig meg majd elkocsmázgat.

Mi tekertünk tovább rendületlenül. Hegynek föl, völgybe le, a kerülőút miatt gyönyörű, de annál kacskaringósabb utakon. Délután volt már, mire Székesfehérvárra értünk, de legalább tudtuk, hogy úton vagyunk és nem tévedtünk el. Aztán ránk esteledett. Az én bringámon dinamós lámpa volt, a másikon semmi, az igazi MTB volt, csak valami karra, vagy bokára erősíthető elemes láthatósági égője volt Stocinak, amitől ugyan látszottunk, de a töksötét országúton az ég világon semmit nem láttunk. Mondtam is neki, hogy ne előttem menjen, mert semmit nem látok az útból. Főleg azután, hogy az én szuper dinamós lámpám égője kiégett. Miután vagy háromszor gurultunk az árokba a vaksötét miatt, kitaláltuk, hogy inkább menjünk az út közepén, mert ott legalább a záróvonal felfestése dereng egy picit. Csak amikor autó jön, akkor kell lehúzódni gyorsan.

Tekertünk. És tekertünk. És tekertünk. Egy faluban már olyan fáradtak voltunk, hogy ki akartunk feküdni egy padra a Posta előtt, hogy majd reggel folytatjuk. Igen ám, de tudtuk, hogy csak mi ketten tudjuk, hogy Fűzfőn hova is kell menni, Laci - akit buszra, majd vonatra ültettünk - még soha nem járt a házban. Mobil? No az se volt nekünk még akkor. Mennünk kellett tovább, mert csak mi tudtunk szólni a többieknek, akik reggel vonattal mentek, hogy Laci nem bringával jön és még be kell gyűjteni a pályaudvaron. Tekerés közben be-bekérdezgettünk minden faluban, hogy messze van-e még Fűzfő. Mindenhol azt mondták: "Nincs messze, még kb. 8-10 km". Vagy 3-4 faluban egymás után...

Aztán újra lakott területre értünk, de nem tudtuk, hol vagyunk. Egy kerti mulatság hangjai felé tekertünk, ahol a mulatozó fiataloktól kérdeztük, hogy merre kell mennünk. Ők vidáman válaszoltak, hogy a sarkon forduljunk jobbra és onnan már nincs messze. A sarkon már ott volt a Balaton és az országút. Itt valamiért elbizonytalanodtunk és inkább balra indultunk el, mert a fiatalok gyanúsan vidáman válaszoltak nekünk. Milyen jól is tettük, ugyanis a város tényleg balra volt, a fiatalok elirányítottak volna a szomszéd városba.

Éjfél után estünk be az ajtón, megettük a konyhában kosárba kikészített két kiló őszibarackot, aztán bedőltünk az ágyba és csak annyit mondtuk elalvás előtt, hogy Laciért ki kell menni a pályaudvarra. Másnap tudtam meg, hogy Lacit már korábban összeszedték a helyi kocsmában, ahova betért, mert nem volt hülye a pályaudvaron várni ránk. Mázlija volt, mert véletlenül a társaság is oda tért be, így eltámogatták bringástól, sörgőzöstől a szállásra.

Másnap felkeltem, de még székre sem tudtam ülni, nemhogy bringára és kijelentettem, hogy haza csakis vonattal vagyok hajlandó utazni, engem nem szívatnak többet a bringázás örömeivel. Így szakadt félbe újra a bringás karrierem tizenévesen.

Aztán felnőttem, és azon kaptam magam, hogy míg gyerekként mindig repültem álmomban, felnőttként már bringázok. De bringát nem vettem és kölcsönbringával is csak 4 éve mentem először. Ez ugyanaz a bringa volt, mint amivel Balatonra tekertem, de itt csak a Fertő-tóra gurultunk le Borival Fertőrákosról. Odafelé laza ismerkedés volt a megváltozott bringás tudásommal, visszafelé pedig már úgy felbátorodtam, hogy Borinak bohóckodtam a nyeregben. Sikerült is egy jól időzített manőverrel keresztbe állítani a kormányt és az így hirtelen megálló bringa elé repülnöm. Én csak két pillanatra emlékszem:
1. Repülök
2. Állok a bringám felé nézve, menetiránynak háttal

Bori pedig csak annyit mondott: "szépet gurultál". Bringa működött, tekertünk tovább, csak a póló szakadt el a hátamon, meg a bőröm kicsit lehorzsolódott. Aztán évekig újra semmi.

Dolgoztam, munkahelyeket váltottam és minden tavasszal kitaláltam, hogy bringával kellene melóba járnom. A gondolat érett, aztán egy indiai kollégám megkérdezte, hogy nem segítek-e neki eladni a párhónapos MTB-ját, mert ő hazautazik és nem akarja magával vinni. Így lett enyém Tesco Tornádó, a 10 ezer forintos gagyibringa. Eredetileg valami huszon-harmincezerért vette a srác, de alig használta és nekem pont kapóra jött. Ki akartam próbálni, hogy tudok-e, akarok-e rendszeresen melóba jönni kerékpáron. Ha a kísérlet jól sikerül, akkor esetleg beruházok egy komolyabb gépbe, ha nem, akkor meg alig bukok rajta valamit.

Egy hónapja tekerek hetente 3 alkalommal az irodába, a maradék napokon be kell mennem a városba edzésre és ezt még nem akartam két keréken intézni. Tornádót elvittem előtte a sarki szervizbe, ahol udvariasan körberöhögtek és megígérték, hogy átnézik, amennyire tőlük telik. Annyit kötöttek a lelkemre, hogy nem használom rendeltetés szerint, mármint hegyi kerékpárnak. A vas egész jó, de azért pár alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ez a bringa sem túrára, sem melóba járásra nem alkalmas. Illetve csak olyanoknak, akik meg akarnak erősödni.

Viszont ettől még a bringázást újra megszerettem. Tömegközlekedve az eddigi legjobb időm hazafelé, amikor minden csatlakozást elértem 26 perc volt és azóta sem tudtam túlszárnyalni. Átlag 45 perc alatt járom meg BKV-val a Váci út - Csillaghegy útvonalat. Bringával mindez 15-20 perc alatt megvan. Igen, megizzadok. Igen, néha el is ázok. De váltóruha van nálam és egyelőre minden egyes tekerés feldob és egyre jobban megy. Elfáradok, mert lassan nem vagyok hajlandó menni. Ezzel a tankkal is 20-21 km/h-s átlagsebességgel nyomom le kétszer azt a 6 kilométert, de a fáradtság mellett az élmény fel is tölt.

A bringa szabaddá tesz. Nem kell menetrendhez igazodni, nem kell jóval korábban elindulni, hogy beérjek. Már csak jól kiépített kerékpárút hálózatra lenne szükség. Veszélyes-e? Biztosan az, de rám eddig vigyáztak az autósok. Persze én is igyekszem vigyázni velük és a gyalogosokkal is. Pár napja hazafelé Tornádó ledobta a láncát. Nyakig olajosan tekertem haza. Akkor dühös voltam, de nem a bringázásra, hanem a bringára. Utólag már azon is csak mulattam. Ma reggel 200 méterrel az iroda előtt letört az egyik pedál. Ezen már csak nevetni tudtam. Szerintem legközelebb a kormány marad majd a kezemben.

A fentiek miatt erősen érik az új, de legalábbis testre szabott bringa építésének gondolata. Nézegettem a bringaboltokat, kérdezgettem a bringás kollégákat, de csak arra jöttem rá, hogy ez a terület legalább olyan ismeretlen előttem, mint a madarászás volt, de legalább annyira érdekel. Próbálok hasonló módszerrel beilleszkedni. Nyitott és tapasztalat bringásokat kérdezek és most úgy tűnik, hogy sikerült találnom egy lelkes és lelkiismeretes kerékpár szerelőt is. Ma délben el is látogattam hozzá megismerkedni vele.

Nagyon megnyerő és láthatóan a szakmája iránt alázatos, de jó kedélyű embert ismertem meg. Bringát sajnos most nem mutatott nekem, mert az igényeim felsorolása (jó tempójú melóba járós, időnként túrázgatós, nem csicsás célszerszám) után ugyan egyből tudta, hogy milyen váz kell nekem, de az épp nem volt kipróbálható állapotban, ugyanis fényezték. Remélhetőleg hétfőn mehetek újra Matuz mesterhez és őszintén remélem, hogy a Tornádó kibírja addig, amíg elkészül a bringám. A többit meg majd meglátjuk. Én bizakodó vagyok. Májusra már nem vettem bérletet sem.

2010. május 4., kedd

Magányos hős

IMG_3572

Tegnap szervizbe kellett adni a Hero-t. Egy hete jelentkezett rajta egy hardverprobléma és mivel még jócskán garanciális, visszavittem a Speedshop-hoz. Egész hétvégén készítettem magam gondolatban a tényhez, hogy nem lesz nálam egy csomó mobil kliens majdnem egy hónapig. Rá kellett jönnöm, hogy függővé váltam. De ne nézz nagyon le. Képzeld el, milyen lenne, ha csak a mobilodat vennék el egy hónapra, de nem egy lakatlan szigeten, vagy nyaralás közben, hanem ugyanúgy kellene tovább élned az életed. Munkaügy, privát dolgok, minden.

Észrevétlenül váltam függővé és most kipróbálom, hogy milyenek az elvonási tünetek. A következő napokban időnként írok majd arról, hogy hogyan viselem a helyzetet. Már most látom, hogy nem lesz könnyű. Főleg az első hét lesz nehéz. 9 hónap alatt úgy összeszoktunk a Hero-val, hogy Bori már konkrétan féltékeny volt rá. Meg is értem, de nem tettem ellene semmit.

Nem szokványos függőség ez. Nem arról van szó, hogy elvett valamit az életemből, vagy engem választott el az életemtől, mint mondjuk egy játék, vagy egy szimpla net-függőség. A Hero kiegészítette a mindennapjaimat. Harmóniát hozott a szélsőségek helyett. Hatékonyságot a munkába és a privát életbe egyaránt. Aki nem érti ezt, annak nem is kell tovább olvasnia. Akinek már van Androidos mobilja, annak most következnek a konkrétumok.

1. Mobile browser, Dolphin
Ebédidőben, utazás közben tudom átfutni a Readeremet. A munkaidőből sokkal kevesebbet vesz el a hírolvasás és nem ragadok éjfélig a gép előtt minden nap.

2. Twitter kliens
Rengeteg apró gondolat, ami el is röppen, ha nem írják fel, nem teszik közzé azonnal.

3. Gmail, Gtalk
Útközben, evés közben, a kanapén ülve is tudok válaszolni, nem kell gép elé ülni, bejelentkezni, ott ragadni.

4. Locale
Edzésen nem kell lehalkítanom a telefonom, mert ott és akkor magától elnémul, de meghallom bármikor, ha a készenléti számon keresnek. Este nyugi van, melóban is csendesebb üzemmódban van és diszkrétebb a csengőhang is. Este SMS-t küld az asszonynak, hogy teheti a rezsóra a vacsorát, mert már csak pár megállóra vagyok.

5. Naptár szinkronizálás (ez ment most tönkre az USB porttal)
A céges Exchange, a privát Google és a nyilvános Aikido naptár ugyanonnan elérhető, szinkronizálható.

6. Google Maps és Search
Cégeket, címeket tudok kikeresni: ATM-et, éttermet, könyvesboltot, bárhol járok. Kapok telefonszámot, sokszor nyitvatartást, bármit. Ha valamit nem értek, a wikipédia, vagy bármely más online szótár elérhető. És mindig tudom, hogy mi a neve az utcának, ahol épp csámborgok.

És a kevésbé fontosak:
My tracks, Cardio workout
Jegyzi és ha kell osztja is, hogy merre kirándultam, bringáztam. Statisztikák, kalóriák is benne vannak és mehet az útvonal a My maps-re is Google térképen.

Barcode scanner
Leolvasott vonalkód alapján tudok bővebb információt szerezni rengeteg, idehaza is kapható termékről árakkal, összetevőkkel.

Simple Last.fm scrobbler, ScrobleDroid
Last.fm-re küldi, hogy épp milyen zenét hallgatok, így követhető, hogy mit szeretek a legjobban. Kár, hogy a személyes rádió szolgáltatás nálunk csak előfizetőknek elérhető.

Fotóalbum
Offline és online (Facebook, Flickr) albumok is elérhetők vele. Lehet dicsekedni a családnak a gyerek képeivel, vagy szimplán üres percekben át lehet futni, hogy melyik haver mit töltött fel magáról.

Mint mindent, ezt az állapotot is meg lehet szokni. Előtte is volt élet és utána is lesz. Ami igazán tetszik a platformban, hogy ha úgy döntök, hogy lecserélem a mobilom egy másik Androidos készülékre, sokkal gyorsabban át tudok költözni, mint korábban. A névjegyzékem fent van a neten. Csak a Google fiókomat kell megadnom az új telefonnak és minden egyből elérhető lesz. Az alkalmazások nagy része ingyenes, bármikor könnyen újra telepíthető. Az SD kártyát pedig a zenékkel és fotókkal csak át kell tenni az új kütyübe.

Tegnap, miután leadtam a  Hero-t a szervizbe, elővettem a cégtől kapott Nokiát. Sírni tudtam volna. Persze, ez nem egy kategória és nem a gyártó miatt. A céges telefonom egy 5 ezer forintos G szériás (g, mint gagyi) szerencsétlenség. Épp, hogy csak telefonálni lehet vele és már annak is örülök, ha érzem, hogy még a zsebemben van.

Nyilvánvaló, hogy a jövő ezeké a kézi mindeneseké. Van még jócskán hova fejlődniük és az áruk is túl magas, de már most látszik, hogy előbb-utóbb olyan elválaszthatatlan társakká válnak, mint egy mobil, egy karóra, egy zsebkés, vagy egy kulcscsomó.

Riasztó? Lehet. Elsőre riasztó volt a tűz, a vonat, az autó, a rock-and-roll és a piercing is. Mára már megszoktuk, van, aki elviseli, van, aki együtt él vele és van, aki még szereti is.

2010. április 26., hétfő

Kertészkedés

IMG_5358

Nem tudom, hogy minden gyerek ilyen-e (felteszem, igen), de Csongi számára a kert különleges vonzerővel bír. A házi kertész nálunk az após, de időnként mi is belekontárkodunk a munkájába.

IMG_6271

Ültettünk egy fügefát, ami pár évig rengeteg gyümölcsöt hozott, de csak pár szem érett meg belőle és ami idén elfagyott, így tövig vágtuk, mert ott még volt pár hajtása. A tavalyi sikerre való tekintettel idén is próbálkozom fürtös kölessel, a palánták már megjelentek, de még alig különböznek a gaztól. Tavalyelőtt ősszel haraszti nagymamámtól hoztunk pár tő ribizlit és két málnatövet is. Utóbbiból csak egy élte túl, de az öt ribizlibokron már most sok szép bogyó zöldellik.

IMG_6067

Após paprikát és paradicsomot szokott ültetni, Csongi pici kora óta nagyon élvezi, hogy nyáron csak odaszalad egy bokorhoz, lekap egy termést és már ropogtatja is.

IMG_9771

Most próbálkozunk borsóval, eperrel és pár újabb tő málnával is. Sőt, talán még a füvet is sikerül megerősíteni, ami a kutyák és a kevés öntözés miatt elég nehéz vállalkozásnak tűnik.

Sniff (IMG_0025)

Csongi idén már nem csak a termést akarja élvezni, de láthatóan lelkesedik az előkészítés iránt is. Lelkesen locsol, ás, ültet és takar. Sokszor alig tudjuk távol tartani az ágyásoktól. A borsót szombat reggel ültettük el, ő már ébredés után kint sertepertélt, kereste nekik a helyet, sőt, egyedül akarta csinálni az egészet.

"Anya! Kimegyek, ások gödröket, beledobom a borsószemeket, betakarom és meglocsolom, jó?"
"Csongi várj egy kicsit. Majd együtt kimegyünk és elültetjük. Még fogat is kell mosnod előtte!"
"Anya! Kimegyek, elültetem, meglocsolom, aztán fogmosás. Jó?"

IMG_2088

2010. április 22., csütörtök

Tesztelhető Csipkerózsika

No de konkrétan mit lehet kipróbálni az ablakon benyúlva? Hogy milyen kemény cicijei vannak?


2010. április 21., szerda

2010. április 15., csütörtök

Márkahűség over

Ma vittük és hoztuk el a Yarisunkat a szervizből. Ez a második saját autónk, az első is Yaris volt, még a régi fajtából. Aranyos kis autó volt, meggybordó szín, kellemes, pufók vonalak és ment, mint a golyó. Szerettük, mert Borinak sokat segített a melóba járáskor és ezzel mentünk nászútra is.


Egy gondja volt csak, szinte kezdetektől: a csomagtartó ajtaja nem záródott rendesen és ezért minden közepes zökkenőnél - amiből a városban van bőven - fémesen koppant egy nagyot a hátulja. Vittük vissza a márkaszervízbe, hogy nézzék meg, mert zörög. A jópofa szerelő azt mondta Borinak, hogy hangosítsa fel a rádiót, akkor nem hallja. Másodszorra már én is mentem, akkor korrektebbek voltak. Beült egy srác hátra és félig szétszedte az autót, miközben mi a Vihar utca környéki hírhedt zötyögősben járkáltunk fel-alá és kereste, hogy honnan jön a zaj. Kiderült, hogy a zsanért beljebb kellene venni, mert a záron már nem lehet többet állítani. Otthagytuk egy napra a karosszériásoknál, megcsinálták, elhoztuk.
Aztán később újrakezdte. Nézegettem, zsanérhoz hozzá sem nyúltak, de a zárnál a hurkot, amibe a zár kapaszkodik vastagon betekerték szigetelő szalaggal, hogy tompítsa az ütődést, az kopott el pár hónap alatt. Kipróbáltam, betekertem én is, megszűnt a zörgés. Innentől ez lett a saját módszer is. Mivel garanciális volt, nem fizettünk a "javításért", de munkalapon akkor is a zsanérállítás volt.

A másik érdekessége az izzócsere volt. Az egyik cseréjéhez még az akksit is ki kellett szerelni. De megtudtuk, hogy újabban már minden autót gyakorlatilag szervizbe kell vinni egy szimpla izzócseréhez. Azt a trükköt játszottuk, hogy ha kiégett az izzó, egy parkolóból felhívtuk a Toyota Eurocare-t, akik egy órán belül kijöttek és ingyen kicserélték. Ezt gyakorlatilag évente 1-2 alkalommal eljátszottuk, mert kicsit gyakran égett ki az izzó.

Az feltehetőleg nem a kocsi hibája volt, hogy a vele vásárolt téligumi két nap után defektes lett. Külön érdem, hogy 10 percig észre sem vettük, csak abból, hogy nem gyorsul olyan jól, mint szeretnénk.

Egyikőnk sem nagy autóbuzi, én vezetni se tudok, így a 3 éves garancia lejártakor elkezdtünk parázni, hogy mi lesz, ha valami elromlik benne. A hitelkonstrukció sem volt a legkedvezőbb, pont megszívtuk a nagy Euro árfolyam-ugrást. Emlékeztek még, amikor az Euro 220 körül volt? Na, mi akkor vettük a régi Yarist. Szóval épp kapóra jött 2006 és az új kisnagy Yaris megjelenése.

A vásárlást tudatosabban intéztük. Túrtam a kereskedések árlistáit és a róluk szóló véleményeket, kutattam a hitelkonstrukciókat és tanulmányoztam az alkudozási technikákat. Így vettük meg a jelenlegi autónkat Kiskőrösön. Álomvétel volt. A beszámításnál és az árképzésnél is nagyon jól jártunk. A hitel a lehető legkedvezőbb volt. Az autó pedig csak nevében volt azonos az előzővel. Például nem kattogott a csomagtartó és belül sokkal kevésbé volt fapados érzés a műszerfalat és kezelőszerveket tapizni.

Ami gondunk volt ezzel a modellel, hogy nem volt normális színben kapható. Az ezüstnek vagy három árnyalata engem nem vesz le a lábamról. A terrakotta fantázianevű, konkrétan téglavöröst jelent, mintha csak az alapozó festék lenne egy radiátoron. A zöld és kék színek tökéletes másolatai voltak a Suzuki Swift tipikus kék és zöldjének. Pirosból pedig nem volt gyöngyházfényű, csak a műanyag piros. Utólag visszagondolva inkább az ezüst kellett volna, de akkor úgy gondoltuk, a metél-fekete elegáns és szép szín az autónak. Ja, csak minden apró karc és kosz meglátszik rajta.



Bori már terhes volt, amikor átvettük, a kereskedő srác nagyon kedves volt, az ő felesége is épp babát várt. Kaptunk bort, virágot, mindent.

Igazából a garanciális idő alatt nem is volt gond az autóval. A karcokat leszámítva, azok pedig szépen gyűltek. Nem Bori hibájából, egyszerűen mindig megtalálta valaki, aki egy másik autót vagy egy bevásárlókocsit neki kellett toljon. Amúgy szépen fogyaszt, a légkondi tényleg hűt, sokkal jobban elférünk benne, belülről igazi nagyautós érzés.

Aztán tavaly nyáron lejárt a garancia.

Télen, a nagy hóban egyszer kigyulladt az ABS figyelmeztető lámpája. Pár perc után elaludt. Aztán máskor megint kigyulladt és később elaludt. Később már azzal szórakoztunk, hogy ki tudja jobban megtippelni, hogy legközelebb mikor gyullad ki, vagy alszik el. A használati utasítás azt írta, alkalomadtán vigyük szervizbe, de semmi kritikus. Az ABS általában működött, gondoltuk, biztos valamelyik szenzor beázott, majd kiszárad. Jól gondoltuk. A szárazabb idő beköszöntekor és a nagy Toyota visszahívási balhé kapcsán elvittük "kedvenc" márkaszervizünkbe, ahol megerősítették a diagnózist: szenzorhiba, viszont ezt javítani csak cserével lehet, ami kb. 90 ezer forintba kerül. Pfff. De azt is lehet, hogy szépen megvárjuk, hogy kiszáradjon.
Megemlítették, hogy ha kijavíttattuk a hibát, akkor van lehetőség egy extra garanciaszerződés megkötésére, évente 55 ezer forintért. Ez jó ötletnek tűnt, de ugye ehhez először ki kellene javíttatni a hibát, ennyi pénzünk összesen pedig épp nem volt ilyesmire. Tettünk egy próbát egy másik szervizzel, ahol az előzetes becslés szerint a garancia hosszabbítás nem 55, hanem 67 ezer forint, de ebben "benne van az előzetes vizsgálat díja is". De jó nekünk! Egy másik szervizben ezt az előzetes vizsgálatot ingyenesre taksálják és ezután jön a csak 55 ezer forintos garancia díj. De belementünk, mert jókat hallottunk a szervizről.

A lámpa már hetek óta nem égett, gondoltuk, végre kiszáradt és az ABS is rendesen működött, így reménykedtünk. A megbeszélt időpontban kiderült, hogy a tavalyi nagy munkahelykeresés közben nem volt időnk (és pénzünk) megcsináltatni a 45 ezres szervizt, így a szerződéskötés előtt még azt is meg kellett csináltatnunk. De semmi baj, ma reggel 2 óra (és egy füst) alatt megcsinálják a szervizt és az átvizsgálást is, már csak szerződést aláírni kell bejönni. Kérdeztük, kb. mennyibe fog fájni: 20-30 ezret mondtak.

Aztán Bori hívott, hogy "kiderült", a fékbetétek teljesen elkoptak és ki kell cserélni őket. Ez plusz 30 ezer forint lesz. Azt is említette, hogy amúgy még egy csomó extra vizsgálatot és kezelést akartak rátukmálni, de hősiesen csak egy motortér mosást engedett.

Megyünk vissza az autóért, hát gond van, az autóban hibát találtak, a szenzor az. Persze most épp nem hibás, csak a komputer tudja, hogy az volt a télen. De így akkor sem köthetünk garancia hosszabbító szerződést. Itt is 90 ezer megjavítani és ezután jön csak a garancia díja. Szuper, akkor ezt buktuk. Az ABS amúgy működik, valszeg csak télen lesz újra baj vele, de akkor amúgy sem jó az ABS, mert hosszabbítja a fékutat. Szerintem meg pont akkor kellene, mert legalább fékezés közben tudunk kormányozni. De hát ő a szakember. De rendes volt, a motormosást ajándékba kaptuk. Így "csak" 72 ezret kellett fizetnünk. Azóta is számolom, hogy hogy jött ez ki, de szerintem a garancia előtti és a kötelező szervizhez tartozó átvizsgálást azt külön számolták fel. Kérdeztem, mi lenne, ha kihagynánk a garancia szerződésből a szenzort, amúgy is a normál garanciához képest kevesebb alkatrészt fedez a szerződés. Sajnos ezt nem lehet.

Így veszít el a Toyota egy régi vevőt, aki úgy ismerte meg ezt a márkát, mint ami megbízhatóságot és minőséget jelent. A tél végi botrány ellenére még erősen tartottam ezt a véleményemet, de most már nem látom be, hogy a magasabb árak valóban magasabb minőséget takarnak. Ha ez a magasabb minőség, akkor milyen lehet az olcsóbb autó minősége? Annyival rosszabb, mint amennyivel olcsóbb? Vagy a franciák hatására a Toyota az árat már inkább a márkára és nem a megbízhatóságra költi? Fontos a PR, de ennyire?

Az autóipar szervizestől, kereskedőstől sz@rban van a válság kezdete óta. A Toyotának a gázpedálos balhé különösen nem tett jót. Tényleg így akarják megtartani az ügyfeleket? Most meg, ahogy lejárt a garancia a kocsin, a legpiszlicsárébb kis szenzorhiba javításáért majd 100 ezret akarnak elkérni, jelezve, hogy a tapasztalatok szerint várható, hogy a másik is hamarosan elromlik? A fékbetét cserét meg azzal indokolják, hogy a régi, azbesztes betétek még 100 ezer km-t is bírtak, ezeket meg már a 45 ezres szerviznél cserélni szokták, de ez legalább ZÖLD. Ezzel az erővel áruljanak inkább kerékpárt, az sokkal zöldebb. Másrészt meg, ha előre tudják, hogy erre a szervizre már cserélni kell a fékbetéteket, akkor azt számolják bele az előzetes becslésbe, mert nem véletlenül kérdeztük meg, hogy mennyire számítsunk. A becslés és a végeredmény között több, mint 100% az eltérés, akkor ott gond van a becsléssel.

Kifelé jövet a döntés meg is született. Jól körülnézünk a piacon és legkésőbb télen új autót veszünk. De az már nem Yaris lesz és szinte biztos, hogy nem is Toyota. Sajnálom. Szerettük ezt az autót, de innentől egy időzített pénzügyi bombában ülünk és ez sokat ront a vezetési élményen.

2010. április 14., szerda

2010. április 13., kedd

Hétvége Makón


A hétvégén Makón jártam már sokadszorra, ahol sok régi jó baráttal edzőtárssal és a kedvenc Aikido mesteremmel találkoztam. Giampietro Savegnago sensei utolsó tizenpár éve nagyon nehéz volt, de egyben nagyszerű példa a szellem uralmára a test felett.

Pietro fénykorában, nem sokkal azután, hogy megismertem egy autóbalesetben elvesztette a fél lábát térd alatt. Egy átlagos embernek, főleg sportolónak ez a pályafutása végét jelentené. Ő a baleset után néhány héttel már a dojoban edzett keményen azon, hogy ne kelljen térd felett csonkolni a lábát és a térdét a lehető legjobban tudja hajlítani. Rengeteg tanítványa és természetfeletti életszeretete adott neki erőt ahhoz, hogy tovább csinálja úgy, hogy mi tanítványok szégyelljük el magunkat, ha pár órányi edzés után fájni akar valamink.


Egy évvel a balesete után újra Magyarországon volt edzést tartani. A speciális protézise még nem készült el, így mankó segítségével, vagy épp féllábon ugrálva jött fel a szőnyegre és úgy mutatta be a technikákat.

A következő évben már megvolt a protézis, de ő állítólag folyamatosan dolgozott azon, hogy ne kelljen cipőt húznia rá, mondván "az nem olyan szép". A célját sikerült is elérnie, korábban még ő volt a Nike cipős instruktor, most már csak annyit látni, hogy kicsit biceg és fekete zokni van rajta edzés közben.


Pár évre rá újabb csapás érte: rákos daganatot találtak a vállában és később a gerincében is. Több műtéten és kezelésen esett át, folyamatosan gyengült, de nem adta fel. Azt mondta: "Tudom, hogy honnan jött, tudom, hogy miért van itt, el fogom küldeni." Mivel az edzések intenzitásából nem adott alább, a térdcsonkján lévő seb a terheléstől rendszeresen kinyílt és nem akart begyógyulni. De ez őt nem érdekelte. Hitte, hogy az Aikido és annak speciális bemelegítő/energetizáló gyakorlatsorozata, az Aiki-Taiso segíteni fog a kezelések eredményessé tételében. Sokan jártak a csodájára és sok hasonló helyzetben lévő embernek adott erőt a hozzáállásával.

Tavalyelőtt már nagyon aggódtunk érte, mert még mindig mosolygott ugyan, de már sokkal fáradékonyabb volt az edzéseken. Aztán jött egy hosszabb, 3 hónapos ágyhoz kötöttség, amit az egyik csigolyája (és a benne lévő daganat) eltávolítása után volt kénytelen elviselni. A kemoterápia miatt lefogyott, a pihenés pedig nem terhelte a térdcsonkot, így a seb be tudott végre gyógyulni. A tavalyi kurzuson kipihentebb, vidámabb és energetikusabb volt. Jópáran azt hittük, ez a vég előtti utolsó fellángolás.


De az aggodalmunk alaptalannak bizonyult. Idén a tavalyinál is jobb kondícióban volt. Nem kellett rá vigyázni, ő maga is azt monda, úgy érzi magát, mint 10 évvel ezelőtt. És ezt mi is így éreztük. Erős volt, gyors és sugárzott az emberszeretettől és életvidámságtól. Elmesélte, az orvosok egy éve 3 hónapot adtak neki. Most pedig azt mondják rá, hogy nem is erről a bolygóról származik. Tavaly még több rákos daganat volt a testében, azóta nyomtalanul eltűnt mind. Azt mesélte, megkérte őket, hogy menjenek el. Ő maga is csodának tartja, ami vele történt, de ő tudja azt is, hogyan csinálta. A betegség miatt folyamatosan képezte magát. Biológiát tanult, genetikát és metafizikát.

Rátalált egy sejtbiológus kutatóra, bizonyos Bruce Liptonra, aki képes volt arra, hogy a tudományos világot összekösse a spirituális világgal, az ezotériával. Rengeteg ezoterikus módszert kutatott és magyarázott tudományos módszerekkel, de neki nem egy reménybeli leleplezés volt a célja, hanem, hogy megismerje, megértse és elfogadtassa ezeket a módszereket. Pietro azt mesélte, hogy az Aiki-Taiso gyakorlatok, amiket eddig végzett eddig is hatásosak voltak, de sokkal nagyobb kedvvel végzi őket most, hogy tudja, mit miért is csinál és mi történik közben a testével. Az eredmények magukért beszélnek. Őszintén remélem, hogy lesz lehetőségem ezeket a módszereket magam is tanulmányozni, persze azt azért nem kívánom, hogy nekem is egy betegség kapcsán kelljen megtennem.

Szusszanásnyi idő

Igazából annyi sincs. Kivéve, ha tudatosan szusszanok, mint most. Persze ezzel valamit épp hátrébb kell tolnom. No, de mindegy. Minden bejegyzésem nem szólhat arról, hogy nincs időm blogolni, akkor már inkább átkeresztelem Írok-ha-tudok blogra.

Lement a Húsvét szépen és jól, vannak képek is, de még fel kell őket töltenem és mivel esős, sötét idő volt, kénytelen voltam RAW-ba fotózni, annak az utómunkái meg eltartanak egy darabig. Mióta megvan a Hero, már nem kell otthon leülnöm a gép elé webet olvasni, így a fotószerkesztés is hanyagolódik.

Tegnap készült pár kép a kertből és a környékről, mert az eső ellenére szépek voltak a fények és virágoztak a fák. A Flickr-re ezt még nem, de játékból a Picasa Web albumomba már töltöttem képeket. Egyre jobb a Google fotótára. Ha a félprofi fotósoknak nem is, de a családi képek készítőinek tökéletesen megfelelhet.

Szilvavirágzás

2010. március 16., kedd

Mr. Motolla


Hosszú idő után tegnap elmentünk a közeli játszótérre, elvileg hintázni. Aztán Csonginak eszébe jutott, hogy azelőtt mennyire szeretett legurulni a kis dombról és úgy döntött, most behozza a lemaradást.

Külön érdemes megnézni a végén a nagyhalál részt. Mint akit lelőttek. :)

2010. március 8., hétfő

Bloggoltak



És még egy kép, amit bloggoltak egy cikkben, ami arról szól, hogy hogyan válasszunk magunknak tollas házikedvencet. Szotyiék népszerűek ebben a témában.

2010. március 4., csütörtök

Szotyi megtanult skótdudán játszani

Igen, tényleg. A bizonyíték:
A képet nem én csináltam, csak szokásom szerint nézegettem, hogy honnan hivatkoznak a Flickr-es fotóimra és véletlenül erre a Photoshop Tutorial-ra akadtam.

Kicsit kanárilábai lettek, de ügyesen egyensúlyozgat annak a csigának a hátán.

Én azért szeretem az eredetit is:

2010. március 2., kedd

Félig teli

...vagy félig üres? Biztosan mindenki ismer ilyen és ehhez hasonló pszichológiai játékokat, amelyek állítólag segítenek eldönteni az alany lelki beállítottságát. Állítólag, aki a fél pohár vízre azt mondja, félig üres, az pesszimista, aki pedig rávágja, hogy félig teli, az optimista alkat. Fekete-fehér, igen-nem. Ilyen egyszerű lenne a világ? Szerintem csak szempont kérdése.

Gyerekkoromból emlékszem arra, amikor először gondolkodtam el azon, hogy egy tál cseresznyét hogyan is érdemes felzabálni. Ha a szépeket a végére hagyom, akkor elméletileg egy idő után gyönyörű cseresznyéim maradnak, de a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindig az aktuális legrondábbat kell választanom. Sokak szerint ezért érdemes a lehető legszebbet választani minden alkalommal, mert így mindig csupa szép (legalábbis a maradékhoz képest) cseresznyét vesznek ki a tálból. Fekete-fehér, igen-nem.

A hétvégén beszélgettem egy régi barátommal, aki - bár velem egyidős harmincas - még mindig nem érzi, hogy el kellene kezdenie gondoskodnia a jövőjéről. Látványosan csak a mának él, pénze annyi van, amennyit elkölt, gyerekre nem gondol és látszólag komoly kapcsolatot sem keres. A lényeg, hogy legyen lány a közelében, de persze egyik sem elég jó. Jót derültünk azon, mikor figyelmeztettem a tücsök és a hangya esetére, de valami nekem is szöget ütött a fejemben. Ez megint csak két véglet. Az egyik gyűjtöget, szorgoskodik, kikapcsolódásra, pihenésre nem is gondol, illetve "majd, ha megöregszem...", a másik pedig csak éli világát, de a nehéz időkben könnyen magára marad és akkor már késő lesz. Fekete-fehér.

Megegyeztünk abban, hogy az igazság a közhely szerint is valahol a két véglet között van. Élni kell az életet, de gondolni kell a jövőre is, illetve előrelátónak és dolgosnak kell lenni, de nem szabad csak a jövőre tenni a hangsúlyt, hisz a reggelit reggel, az ebédet délben, a vacsorát meg este kell megenni.

A tálból tehát nem a legszebb, vagy a legrondább cseresznyét kell kiválogatni, hanem ebből is, abból is egyet-egyet, így mindig ugyanolyan jó lesz a maradék cseresznyék minősége. Be kell vállalni a nehézségeket, de rendszeresen időt kell szakítani a lazításra, az élvezetekre is.

A pohár víz meg - legyen az fél, vagy egész pohár - arra való, hogy megigyák, nem arra, hogy méricskéljék.

2010. február 19., péntek

K. evolúció

Nem megijedni, K, mint Kommunikációs.

Kezdetben vala az ember, aki fejbe vágta a másik embert. Ezt nevezhetjük a kommunikáció legalapvetőbb formájának. Egy idő után az ember képes volt egy másik emberrel beszélni, ezt nevezhetjük az első interaktivitásnak. Később voltak emberek, akik sok embernek beszéltek, akik többnyire csak hallgattak, befogadtak, de nem reagálhattak. Aztán voltak a nyilvános viták, ahol sok ember vitázhatott sok emberrel egyszerre.

Aztán megszületett az írás és itt is lehetőség volt arra, hogy két ember párbeszédet folytasson (levelezés), vagy egy ember sok emberrel ossza meg a gondolatait (újság, könyv).

Nagy ugrással eljutunk a modern korig, a számítógépek használatáig. Itt az ember először egy gépnek mondta meg (írta le), hogy mit csináljon, az meg végrehajtotta az utasításokat. Később az utasítások alkalmassá tették a gépet, hogy maga is üzenjen az embernek. Hibákról, eredményekről adott számot.
Aztán megszületett az email. Két ember képes volt egy gép közvetítésével kommunikálni, párbeszédet folytatni. Voltak hírlevelek, ahol egy forrást olvashatott sok olvasó és levlisták, ahol sok embertől érkezett információ sok emberhez, ugyanazon a csatornán.

Jött a web, ahol először megint egy forrást olvasott sok olvasó, majd kialakultak a webes fórumok, ahol sokan vitázhattak különféle témákról, egyenragú tagként reagálhattak egymás gondolataira.
A blogok eleinte és igazából ma is arról szólnak, hogy egy ember osztja a gondolatait és sokan olvassák. A kommentekkel kicsit fórumszerűbbé váltak ugyan, de a prímet még mindig a poszt írója viszi, moderációs jogával élve tarthatja egy blog, vagy poszt irányát az általa kívánt mederben. A kommentek nem egyenrangú hozzászólások, legalábbis a poszttal nem.

A feed-ek és aggregátorok megjelenésével lehetővé vált, hogy egy gép segítségével több forrást egyesíthessünk és személyre szabottan olvashassuk. Magyarul ember ír, gép olvas helyettünk, mi csak a kivonatot kapjuk meg és abból választhatjuk ki, hogy mi érdekel részleteiben is. A feed-ek visszaosztásával lehetővé vált, hogy egy gép által begyűjtött tartalmat a döntésünk alapján egy gép saját tartalomként tegyen közzé, hogy mások gépei segítségével ez olvashatóvá váljon.

A közösségi site-ok és a keresztbe-kasul megosztás ma már olyan káoszt teremtett, hogy könnyen előáll olyan szituáció, hogy egy adott tartalmat gép generál, egy másik gép olvas és egy harmadik csinál belőle aggregátumot. Az ember már csak megjegyzést tehet, "lájkolhat", de a kommunikáció - bár látszólag erőteljesen fejlődik - inkább satnyul. Legalábbis az emberek között. Csak mellékesen beszélünk egymással, sokkal nagyobb arányban beszélünk egymás mellett.

Üdv a XXI. században, az elidegenedés korában.