2010. szeptember 21., kedd

Hiszem, ha látom!

Ez lenne kb. a megfelelő motiváció nekem az elkövetkező 3-4 évre.

Tegnap beiratkoztam. A GDF-re. Ja, távoktatás.

Félek? Igen, nagyon. Meg tudom csinálni? Meg kell.

A közvetlen családban már az érettségim is nagy eredmény, de a mai világban diploma kell, ha olyan tehetségtelen vagy, mint én és kockának mész el, ahelyett, hogy a lényeggel - az emberekkel - foglalkoznál. Persze, kellett nekem pedagógus családba házasodni. Itt még a kutyának is felsőfokú papírja van.

A jelentkezés a szokásos módon zajlott, azaz az utolsó pillanatban, minimális tájékozódással és elsősorban Bori unszolására, hogy "na most akkor már igazán csináld meg azt a sulit". Amúgy a diploma soha nem hiányzott a munkához. Annál inkább a munkakereséshez. Én meg dolgozni jobban szeretek, mint tanulni. Kivéve, ha munka közben tanulhatok meg valamit, példákon, feladatokon keresztül, vagy amikor épp elakadok valamiben, akkor nézek utána, hogy hogyan is kell. De a suli nem így működik. Az a matek, amit most megint meg kell tanulnom, egyáltalán nem hiányzott az elmúlt 16 évben a munkámhoz. El is kopott szépen. Most fogok harmadszorra megtanulni integrálni, meg deriválni, kb. minden 10 évben egyszer. Remélem, hogy valami azért elődereng majd az előző két alkalomból.

Tavaly a DUF-ot azért nem kezdtem el, mert beiratkozás előtt 2 nappal derült ki, hogy a suliba nem csak hétvégén, hanem péntekenként is kell járni, nem is ritkán. Ezt az előző melóban nemigen tolerálták volna, így el se mentem. A GDF okosabb volt: az órarendemet csak beiratkozás után kaptam meg, így csak tegnap szembesültem azzal, hogy szeptember közepétől október végéig minden szombaton más tárgy anyagát adják le. Ismétlés nincs, csak a nappali előadások keretében és van olyan alapozó tantárgy, amiből már hétfőig kell teljesíteni a követelményeket. De legalább lehet online tanulni és beküldeni anyagokat.

A távoktatás kényelmes, egyszerre jó és rossz az elfoglalt embereknek. Nem kell bejárni, de ha bejársz, akkor is kb. hússzor annyit kell otthon tanulni, mint amennyit a suliban. Nekem nincs más választásom, más képzési formát nem választhatok. Így is várhatóan elég sokat kell majd elvennem más dolgoktól, mint az pl. aikido (nagy para), meg a család és csak legvégső soron a meló. Mert a meló az fontos. Az elmúlt évek ásta gödörből még mindig nem kapaszkodtunk ki. Egész jó a fizum (a statisztikák szerint), jók a körülmények, de még így is pengeélen táncolunk. Középtávra nem tudok megtakarítani hónapok óta. Minden hónapban elugrik a szalmazsákba szánt pénz valami extra kiadásra. A hosszú távú pénzek (biztosítások) részletei is kezdenek nyűgösek lenni, az autóhitelről pedig ne is beszéljünk. És örülhetek, mert lakáshitelünk nincs is.

Szóval nem könnyű, de biztos lehetne sokkal nehezebb is. És van, akinek nehezebb.

Nagyon remélem, hogy ez a para attól, hogy a sok huszonéves mellé beülök a padba, attól, hogy már nem fog az agyam, hogy nem lesz meg a kitartásom és eljátszom az utolsó esélyem is, szóval remélem, hogy elmúlik 2-3 hét alatt. Mostanában túl sokszor tett próbára az élet, szeretném újra olyan szerencsésnek érezni magam, mint amilyennek születtem.

2010. szeptember 4., szombat

Ugrott


IMG_6825
A képet feltöltötte: BékiPe

Ezt a képet kivételesen nem én készítettem, ott se voltam. Kérdem az asszonyt, hogy mégis hogy hagyta a gyereket onnan leugrani, amikor nekem ilyet nem szabad(na) engednem.

"Igazából én sem akartam hagyni, de túl messze voltam és túl későn reagáltam, úgyhogy inkább lefotóztam."

2010. szeptember 2., csütörtök

Reggeli üldözés

Pocsolyakalóz sztori, de már úgyis rég írtam ide.

Reggel szokás szerint bringával jöttem melóba, ami a héten először volt igazán kellemes élmény, tekintve a hétfői fülfájdító szelet és a keddi elázást. A szélnek reggel van egy jótékony hatása is, az Északi összekötőn Pest felé konkrétan átfújja a bringást. Tegnap (és a sztori miatt ma is) 40-43 km/h sebességgel gurultam át viszonylag könnyed tekerés mellett.

Szóval mászok fel az összekötőre, ami egy 35-40 fokos emelkedővel kezdődik, kicsit dohogok, hogy rosszul jött ki a lépés, mert épp jött egy autó az úton, ami miatt a szokásos 30-as lendületem nélkül, álló helyzetből kellett elkezdenem feltekerni. Egyszer csak elgurul mellettem egy karbonvázas sportszerkós csoda és a nyeregből kiállva, engem lehagyva felteker a hídra.

Batinak ez nagyon nem tetszett és én sem voltam hozzászokva, hogy mások előzzenek minket. Felérve a hídra el is kezdtem üldözni az addigra 30-40 méteres előnyre tett sporttársat. Szegény, amikor legközelebb hátranézett, biztosan meglepődött, hogy egy fekete, városi gumikkal felszerelt és 7 kilós hátizsákkal megrakott dróthuszár nyomul a sarkában, aki közben igyekszik a világ legtermészetesebb dolgának mutatni, hogy együtt halad a virsligumis versenycsodával. A híd vége után még együtt gurultunk a városkapuig, de az aluljáró után szétváltak útjaink.

Nagyon büszke voltam magamra és Batira is. Megmutattuk, milyen az, amikor valaki Chemical Brothers-re teker. Persze, a legvalószínűbb, hogy csak egy kicsit megpörgettem a bemelegítő kilométerét a srácnak, de akkor is megérte látni, hogy hátra-hátratekintget, hogy jön-e még ez a barom mögötte. :)

Az egyetlen dolog, ami hibádzott, hogy ma már jóval melegebb volt, mint az előző napokon, így a 3 réteg, ami rajtam volt pont akkor kezdett megizzasztani, amikor már a mélygarázsban gurultam.

Nagyon nem várom azt a napot, amikor le kell szállnom a bringáról és újra hévvel, meg vonattal jöhetek csak dolgozni.