2010. május 14., péntek

Bringaaaaaaaa!

Újpesten nőttem fel a lakótelepen, így természetesen nekem is volt NDK összecsukható CAMPING bringám. Jobb híján ezzel játszottunk BMX banditákat.

(Erről, no meg a Port.hu-s tartalom leírásról jut eszembe, hogy a magyar szinkron ugyan messze földről híresen jó, de a félrefordítások nagyon el tudnak cseszni egy filmet. Emlékszem, hogy a fimben a srácok saját "BMX sávot" szerettek volna, de ez sem bringautat - mint ahogy a filmben sugallják - , sem CB rádió sávot - ahogy a Porton írják - nem jelent, hanem simán csak egy jó kis BMX pályát. Pont olyat, amit a film végén épp meg is nyitnak egy versennyel. v.ö.: BMX track)

Ezeket a kontrás bringákat nemigen tartottuk karban, szerintem csak tavasszal poroltuk le, aztán hadd menjen. Ahhoz képes jól bírta a strapát, évekig kitartott alattam. Amikor már nem lehetett magasabbra állítani az ülést, meg a kormányt, akkor tettem le.

Ezután kis szünet következett, majd 16-17 éves koromban hárman (Stoci, Laci, meg én) kitaláltuk, hogy de jó lenne nyáron bringával menni Balatonfűzfőre az egyhetes nyaralásra. Nem nagy távolság, de a fejünkbe vettük, hogy a 7-esen biztos nem lehet kerékpárral közlekedni, ezért Biatorbágy felé vettük az irányt és mindenféle dimbes-dombos vidéken akartunk lejutni Fűzfőre. Minderre egy egész hétig készültem azzal, hogy az apámtól kölcsönkapott, a camping bringához mérten karbantartott mountain bike-nak csúfolt trekking bringával lófráltunk a városban Stocival, akinek persze tuti jó MTB-ja volt.


Nagyobb térképre váltás

Aztán eljött az utazás napja. A Déli pályaudvartól indultunk hárman, reggel 8-kor. A csomagokat feladtuk vonattal, csak kaját és innivalót vittünk. Illetve nálam volt egy használt gumijavító készlet is. Volt pumpám is, de valahogy azt is feladtuk a csomagokkal. Minek a pumpa a bringázáshoz? Az csak ahhoz kell, hogy bringázás előtt felfújjuk a kerekeket.

Az eleje nagyon mókás volt. Közúton tekerni tinédzserként egyszerre félelmetes és mámorító érzés. A legjobb rész az volt, amikor Biatorbágynál a nagy lejtőn gurultunk ezerrel lefelé. Egész a végéig, ahol egy szép kis gödörbe ketten is belerongyoltunk. Az én masszívabb MTB kerekem még kibírta, de az egyik srác - Laci - versenybringával jött, vékony kerekekkel. Lett is egy szép nyolcas a felniben.

Kicsit később ki is találta, hogy állít a küllőkön ott, az út mellet. Tekergette, állítgatta, aztán egy hangos szisszenéssel leeresztett a belsője. Belülről átszúrta. Sebaj, van nálunk gumijavító készlet. Illetve egy fél. Szerencsére elég volt, megragasztottuk a kereket, de nem volt pumpánk felfújni. Visszafelé már nem akartunk menni, mentünk tovább előre, hátha találunk egy benzinkutat, vagy egy másik bringást, akinek van pumpája. Kilométereket gyalogoltunk így. Illetve Laci tolta a bringáját, mi meg kőröztünk körülötte. Embert hátra nem hagyunk. Aztán találtunk valami gazdaságot, ahol volt kompresszor, de traktorkerékhez való szeleppel. Mindegy, olyan erős volt, hogy még így is sikerült felfújni a kereket. Laci ezen úgy nekibátorodott, hogy újra elkezdte a küllők állítását. Igen, másodszorra is átszúrta a belsőt. Viszont legalább már nem volt több gumiragasztónk.

Próbáltuk bringaszervizt találni, ami g.e. (GPS előtt) nem épp egyszerű mulatság. A vége az lett, hogy Laci felszáll egy buszra bringástól, elmegy Fehérvárig, ahonnan vonattal megy majd tovább. A busz érkezéséig meg majd elkocsmázgat.

Mi tekertünk tovább rendületlenül. Hegynek föl, völgybe le, a kerülőút miatt gyönyörű, de annál kacskaringósabb utakon. Délután volt már, mire Székesfehérvárra értünk, de legalább tudtuk, hogy úton vagyunk és nem tévedtünk el. Aztán ránk esteledett. Az én bringámon dinamós lámpa volt, a másikon semmi, az igazi MTB volt, csak valami karra, vagy bokára erősíthető elemes láthatósági égője volt Stocinak, amitől ugyan látszottunk, de a töksötét országúton az ég világon semmit nem láttunk. Mondtam is neki, hogy ne előttem menjen, mert semmit nem látok az útból. Főleg azután, hogy az én szuper dinamós lámpám égője kiégett. Miután vagy háromszor gurultunk az árokba a vaksötét miatt, kitaláltuk, hogy inkább menjünk az út közepén, mert ott legalább a záróvonal felfestése dereng egy picit. Csak amikor autó jön, akkor kell lehúzódni gyorsan.

Tekertünk. És tekertünk. És tekertünk. Egy faluban már olyan fáradtak voltunk, hogy ki akartunk feküdni egy padra a Posta előtt, hogy majd reggel folytatjuk. Igen ám, de tudtuk, hogy csak mi ketten tudjuk, hogy Fűzfőn hova is kell menni, Laci - akit buszra, majd vonatra ültettünk - még soha nem járt a házban. Mobil? No az se volt nekünk még akkor. Mennünk kellett tovább, mert csak mi tudtunk szólni a többieknek, akik reggel vonattal mentek, hogy Laci nem bringával jön és még be kell gyűjteni a pályaudvaron. Tekerés közben be-bekérdezgettünk minden faluban, hogy messze van-e még Fűzfő. Mindenhol azt mondták: "Nincs messze, még kb. 8-10 km". Vagy 3-4 faluban egymás után...

Aztán újra lakott területre értünk, de nem tudtuk, hol vagyunk. Egy kerti mulatság hangjai felé tekertünk, ahol a mulatozó fiataloktól kérdeztük, hogy merre kell mennünk. Ők vidáman válaszoltak, hogy a sarkon forduljunk jobbra és onnan már nincs messze. A sarkon már ott volt a Balaton és az országút. Itt valamiért elbizonytalanodtunk és inkább balra indultunk el, mert a fiatalok gyanúsan vidáman válaszoltak nekünk. Milyen jól is tettük, ugyanis a város tényleg balra volt, a fiatalok elirányítottak volna a szomszéd városba.

Éjfél után estünk be az ajtón, megettük a konyhában kosárba kikészített két kiló őszibarackot, aztán bedőltünk az ágyba és csak annyit mondtuk elalvás előtt, hogy Laciért ki kell menni a pályaudvarra. Másnap tudtam meg, hogy Lacit már korábban összeszedték a helyi kocsmában, ahova betért, mert nem volt hülye a pályaudvaron várni ránk. Mázlija volt, mert véletlenül a társaság is oda tért be, így eltámogatták bringástól, sörgőzöstől a szállásra.

Másnap felkeltem, de még székre sem tudtam ülni, nemhogy bringára és kijelentettem, hogy haza csakis vonattal vagyok hajlandó utazni, engem nem szívatnak többet a bringázás örömeivel. Így szakadt félbe újra a bringás karrierem tizenévesen.

Aztán felnőttem, és azon kaptam magam, hogy míg gyerekként mindig repültem álmomban, felnőttként már bringázok. De bringát nem vettem és kölcsönbringával is csak 4 éve mentem először. Ez ugyanaz a bringa volt, mint amivel Balatonra tekertem, de itt csak a Fertő-tóra gurultunk le Borival Fertőrákosról. Odafelé laza ismerkedés volt a megváltozott bringás tudásommal, visszafelé pedig már úgy felbátorodtam, hogy Borinak bohóckodtam a nyeregben. Sikerült is egy jól időzített manőverrel keresztbe állítani a kormányt és az így hirtelen megálló bringa elé repülnöm. Én csak két pillanatra emlékszem:
1. Repülök
2. Állok a bringám felé nézve, menetiránynak háttal

Bori pedig csak annyit mondott: "szépet gurultál". Bringa működött, tekertünk tovább, csak a póló szakadt el a hátamon, meg a bőröm kicsit lehorzsolódott. Aztán évekig újra semmi.

Dolgoztam, munkahelyeket váltottam és minden tavasszal kitaláltam, hogy bringával kellene melóba járnom. A gondolat érett, aztán egy indiai kollégám megkérdezte, hogy nem segítek-e neki eladni a párhónapos MTB-ját, mert ő hazautazik és nem akarja magával vinni. Így lett enyém Tesco Tornádó, a 10 ezer forintos gagyibringa. Eredetileg valami huszon-harmincezerért vette a srác, de alig használta és nekem pont kapóra jött. Ki akartam próbálni, hogy tudok-e, akarok-e rendszeresen melóba jönni kerékpáron. Ha a kísérlet jól sikerül, akkor esetleg beruházok egy komolyabb gépbe, ha nem, akkor meg alig bukok rajta valamit.

Egy hónapja tekerek hetente 3 alkalommal az irodába, a maradék napokon be kell mennem a városba edzésre és ezt még nem akartam két keréken intézni. Tornádót elvittem előtte a sarki szervizbe, ahol udvariasan körberöhögtek és megígérték, hogy átnézik, amennyire tőlük telik. Annyit kötöttek a lelkemre, hogy nem használom rendeltetés szerint, mármint hegyi kerékpárnak. A vas egész jó, de azért pár alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ez a bringa sem túrára, sem melóba járásra nem alkalmas. Illetve csak olyanoknak, akik meg akarnak erősödni.

Viszont ettől még a bringázást újra megszerettem. Tömegközlekedve az eddigi legjobb időm hazafelé, amikor minden csatlakozást elértem 26 perc volt és azóta sem tudtam túlszárnyalni. Átlag 45 perc alatt járom meg BKV-val a Váci út - Csillaghegy útvonalat. Bringával mindez 15-20 perc alatt megvan. Igen, megizzadok. Igen, néha el is ázok. De váltóruha van nálam és egyelőre minden egyes tekerés feldob és egyre jobban megy. Elfáradok, mert lassan nem vagyok hajlandó menni. Ezzel a tankkal is 20-21 km/h-s átlagsebességgel nyomom le kétszer azt a 6 kilométert, de a fáradtság mellett az élmény fel is tölt.

A bringa szabaddá tesz. Nem kell menetrendhez igazodni, nem kell jóval korábban elindulni, hogy beérjek. Már csak jól kiépített kerékpárút hálózatra lenne szükség. Veszélyes-e? Biztosan az, de rám eddig vigyáztak az autósok. Persze én is igyekszem vigyázni velük és a gyalogosokkal is. Pár napja hazafelé Tornádó ledobta a láncát. Nyakig olajosan tekertem haza. Akkor dühös voltam, de nem a bringázásra, hanem a bringára. Utólag már azon is csak mulattam. Ma reggel 200 méterrel az iroda előtt letört az egyik pedál. Ezen már csak nevetni tudtam. Szerintem legközelebb a kormány marad majd a kezemben.

A fentiek miatt erősen érik az új, de legalábbis testre szabott bringa építésének gondolata. Nézegettem a bringaboltokat, kérdezgettem a bringás kollégákat, de csak arra jöttem rá, hogy ez a terület legalább olyan ismeretlen előttem, mint a madarászás volt, de legalább annyira érdekel. Próbálok hasonló módszerrel beilleszkedni. Nyitott és tapasztalat bringásokat kérdezek és most úgy tűnik, hogy sikerült találnom egy lelkes és lelkiismeretes kerékpár szerelőt is. Ma délben el is látogattam hozzá megismerkedni vele.

Nagyon megnyerő és láthatóan a szakmája iránt alázatos, de jó kedélyű embert ismertem meg. Bringát sajnos most nem mutatott nekem, mert az igényeim felsorolása (jó tempójú melóba járós, időnként túrázgatós, nem csicsás célszerszám) után ugyan egyből tudta, hogy milyen váz kell nekem, de az épp nem volt kipróbálható állapotban, ugyanis fényezték. Remélhetőleg hétfőn mehetek újra Matuz mesterhez és őszintén remélem, hogy a Tornádó kibírja addig, amíg elkészül a bringám. A többit meg majd meglátjuk. Én bizakodó vagyok. Májusra már nem vettem bérletet sem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése