Tikk-Takk

Mondhatnám úgy is: depi - remény - depi - remény. Így telnek mostanában a hetek nálunk. Aki a következők után nem találja ki, hogy most épp milyen szakaszban vagyok, az...nem kap semmit.

A melókérdés folyton változik, de eredménye amúgy nincsen. Egyszer valaki felhív, hogy beszéljünk, küldjek anyagot, mert lenne valami. Aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben, én meg várok. Van, hogy egy héten két interjúra is elmegyek, aztán egy hétig egyre sem. Közben az idő telik, a pénzünk fogy. Még pár hónap és már csak az adósságok és a számlák maradnak. Már meséltem, hogy egyre inkább a külföldi lehetőségek felé terelődik a figyelmem. A napokban jelentkeztem pár hirdetésre, amik brnoi állást (Cseh Köztársaság) ajánlottak és a munkaközvetítőm szerint komoly esélyem van. Persze rögtön azt is hozzátette, hogy a fizu kb. annyi lenne, mint idehaza. Mármint a nettó, mert ott kedvezőbb az adózás. Ennek örülnöm kellene, pedig ott még lakhelyet is találnom kell, mert ha jól értettem, ilyet nem fizetnek, csak egy egyszeri kiköltözési támogatást kaphatok. Rögtön körbenéztem, hogy milyen az élet ennél a cégnél (sci-fi rajongók tudni fogják, ha azt írom: HAL, a többiek meg nézzenek utána) és volt ott mindenféle vélemény. Volt, aki szerint olcsó ott élni, a pénz elég és a lányok is szépek. De ezek többsége fiatal, kalandvágyó és nem 15+ éve a szakmában dolgozó családapa. Teccik látni? Még egy interjún sem vagyok túl, de máris húzom a szám. Mi van velem?
A külföldi melót mindig úgy képzeltem, hogy azért éri meg, mert az ember kimegy 6-18-24 hónapra és olcsón él, a munkára koncentrál, meg hogy megismerjen más kultúrákat és közben eleget keres, hogy félre is tudjon tenni. Itt egyelőre nem ez a helyzet. Ha kiviszem a családot, szerintem ki sem jövünk a pénzből. De különben is: mit kezd majd a gyerekem és a feleségem Csehországban? Egyikük sem beszéli a nyelvet és míg én a munkahelyen tudom használni az angolt, ők egymásra lesznek utalva és várhatnak haza. Nehéz eset vagyok?

Ha nincs meló, az a baj, ha meg van egy lehetőség, akkor kukacoskodok. Persze, ha egyedül lennék, simán vállalnám, de ez már nem téma. Családom van, felelősséggel tartozom és nekik a legjobbal.

Mindenki, akinek az élményeimről mesélek azzal biztat, hogy valószínűleg még nem jött el az igazi, a nekem való állás, de ott van a sarkon. De mi van akkor, ha nem is jön el? Olyan lehet ez, mint a társkeresés, bár abban speciel nincs tapasztalatom. Neked is olyat kell mutatnod magadról, ami a másiknak tetszik és neki is olyat, ami neked tetszik. És még meg is kell találnotok egymás hirdetését. Addig abban bízik az ember, hogy még nem jött el az Igazi, de majd eljön mindennek az ideje. De mi van, ha nem is jön el, mert nem is létezik, vagy a világ másik felén él? Vagy mire eljönne, már kifogytunk az időből?

(Jó dolog, hogy ezeket kiírhatom magamból, de persze a büszkeségemnek annyira nem tesz jót. Olyanok olvassák ezt a blogot, akik ismernek és lehet, hogy ilyennek még nem is láttak. Én pedig nagyon büszke vagyok, nem szívesen mutatom, ha valami bajom van.)

No de térjünk vissza az Igazi kérdésére. 15 éve dolgozom már, de ha megkérdezik, mi a szakmám, akkor csak annyit tudok mondani: informatikus. Már a kezdetektől fogva olyan munkáim voltak, hogy nem volt lehetőségem specializálódni semmire sem. Rengeteg területtel foglalkoztam már, többféle szerepben is dolgoztam hónapokig, évekig. Egyikben sem volt alkalmam túlságosan elmélyülni, de mindegyikben helytálltam a "specialisták" között. Van, aki szerint ez előny. Hiszen egy ezermestert sok mindenre lehet használni. De észrevettétek, hogy manapság az ezermesterek nem kellenek sehova? Otthon jó, ha valaki tud mosógépet is szerelni, meg kertet rendben tartani és asztalt is összerakni, de ha munkát keres az ember, akkor konkrét dolgokat várnak. Címeket, titulusokat, végzettségeket, szaktanfolyamokat, certifikációkat. Már nem az emberre kíváncsiak, csak a címkéire. Egy adott dologban legyen király, a többi csak bezavar. Ennyire jut idő.
Pályafutásom során egy olyan főnököm volt, aki engem akart megismerni; a képességeimet, a hozzáállásomat, a személyiségemet. És ő ez alapján döntött úgy, hogy az addig számomra ismeretlen munkakör ellátására alkalmas vagyok. (Nem bánta meg.)
De nem ez a lényeg. A sok munkakör és szerep vállalása során soha nem éreztem, hogy nem nekem való a munka, de igazából azt sem, hogy ezt nekem találták ki. Létezik egyáltalán olyan romantikus fogalom, hogy álom-meló? Vagy egyszerűen csak keveset keresgéltem még? Ha egy interjún valaki megkérdezi, hogy milyen lehetőségeket keresek, akkor kapásból fel tudok sorolni 3-4 féle feladatkört, vagy területet és ha ő mond egy ötödiket, akkor általában rá tudom vágni, hogy azt is tudnám csinálni. Ijesztő, mi?

Mostanában úgy érzem, hogy eddigi életemben minden, amit elértem gyakorlatilag úgy hullott az ölembe. A sors hozta az állásaimat, a páromat. Sikerült úgy lakáshoz jutnunk, hogy nem adósodtunk el 30 évre, csak négyre, de az is havi 10 ezer forintot jelentett csak. Kitaláltuk, hogy legyen kocsi és lett kocsi. Kitaláltuk, hogy legyen gyerek és lett gyerek. Nem azonnal, de lett és semmi bonyolult hacacárét, vagy kínzást nem kellett kiállnunk érte. Tudtam, hogy edzést szeretnék majd tartani, de egy szalmaszálat nem tettem érte keresztbe. Egyszer csak ott volt a klub, amit vihettem. Ha megláttam valamit a kirakatban, vagy egy katalógusban és nem tudtam egyből megvenni, csak mosolyogtam és azt mondtam: "Egyszer majd lesz nekem egy ilyen." És hónapokkal, vagy évekkel később egyszer csak azt mondtam: "Itt az idő." - és megvettem. Közben még gondolnom sem kellett rá. Szerencsés vagyok? Vagy csak tudat alatt tudom, hogy mit érhetek el és ami túl sok, arra nem is törekszem?

A dolgokat amikért igazán küzdenem is kellett, általában nem sikerült megcsípnem. Nem mondom, hogy rosszul jártam eddig, de akkor sem hangzik túl jól. Rám az a szólás kifejezetten érvényes: Nagy akarásnak nyögés a vége. Nekem általában elég tenni a dolgomat, anélkül, hogy erőlködnék és ez általában még így is több annál, amit páran körülöttem produkálnak, miközben folyton azon panaszkodnak, hogy milyen nehéz nekik. Vannak nálam is nehéz idők, de akkor is csak az segít, ha meg tudok nyugodni, ha le tudok higgadni. Aki ismer, az tudja, hogy maximalista vagyok; elsősorban magammal szemben, de ezt sokszor próbálom másokra is rávetíteni. Mégsem értem már régóta azt, hogy mit jelent a kifejezés: kihívás.

Vannak számomra érdekes dolgok. Olyasmi, amit szeretnék megtanulni, elérni, jobban csinálni. De ezt a manapság oly divatos kifejezést akkor sem tudom ráerőltetni, csak ha épp viccelni van kedvem.

Miért van ez? Közhely, hogy a nagy ajándékok akkor hullanak az ölünkbe, amikor már lemondtuk róla, amikor már nem akarjuk őket erősen. Lehet, hogy igaz? Hogy lehet a megélhetést nem akarni erősen?

Van egy másik mondás: "Mindig csak eggyel többször kell felállni, mint elesni az életben maradáshoz." Nekem ez jobban tetszik. Esni-kelni valahogy mindig is szerettem.