Egy napra itthon

A hétvégén jöttünk haza Kabókapusztáról, ahol ismét egy csodás hetet töltöttünk. Csonginak gyakorlatilag születésétől fogva ez az éves standard nyaralóhelye. Két éve itt kezdett el kézen fogva, saját lábon járni, tavaly itt indult be igazán a beszélőkéje és idén már nem is csak egy irányban ugrott meg a fejlődése: szépen ejti az R és L betűket, a lovaglást is egyre jobban élvezi és egyre önállóbb, illetve szociálisabb a többi gyerekkel. Azt tervezem, hogy a 4-5 napnyi képhegyet napi adagban teszem itt közzé. A Flickr-en természetesen már most is elérhető, de írok hozzájuk néhány sort is.

Aki követ a Twitteren, vagy része a családomnak, az már tudja, hogy múlt kedden meghalt a nagymamám. :( Szegény, már egy ideje küzdött az öregséggel és nagyon rosszul viselte, hogy nem érzi magát teljes értékűnek. Ebben egy kicsit én is ráütöttem, így sejtem, hogy mit érezhetett az elmúlt három évben. Mert bizony, csak 82 éves kora után kezdett komolyabban romlani az egészsége és még ebből is visszakapaszkodott, amikor Csongi megszületett. Legalábbis én szeretem azt hinni, hogy az új dédunoka is adott neki erőt az élethez. De most már nincs tovább, elment végleg. Két fiút, egy nevelt lányt és sok-sok unokát és dédunokát hagyott hátra.

Nekem ő volt a vidéki nagyi, nála lehetett a kertben bóklászni, megdézsmálni az epret, ribizlit, borsót és cseresznyét. Nála lehetett a kerítésen átugrálni a szomszéd kisfiúhoz, a padláson főhadiszállást építeni és a cserepeket kivéve a háztetőkön szaladgálva indiánost játszani. Az ágya akkora volt, mint egy gumiasztal (annak is használtuk) és igazi dunyha volt rajta, ami alatt sose fáztunk. Amikor kicsik voltunk, minden este mesélt. Hol a Piroska és a Farkas, hol a Hófehérke, vagy a Jancsi és Juliska volt műsoron. Ha fájt a fogam, kaptam rá Dianás dörzsölést, ha a lábam fájt, forró vizes törölközőt. Megtanított imádkozni is és tőle tanultam a bibliai történetekről, de soha nem erőltette a vallásosságot. Nála mindig volt a spájzban egy kis szárazkolbász és tőle kaptunk sűrített tejet, meg málna- és eperkrémet, ha jók voltunk (ha rosszak, akkor is). Imádtuk a zserbóját és a "jeges-mákos" sütijét. A szülinapunkra mindig sütött tortát francia drazsé díszítéssel és nála az ebéd mindig húsleves volt és rántott hús, petrezselymes rizzsel, a reggeli pedig bundás kenyér. Itt lövöldöztünk légpuskával konzervdobozokat a verandáról, itt tanultam meg biciklizni és motorozni is. Vele jártunk a csepeli strandra komppal, ahol nem aggódott, ha a háromméteres (biztos nem volt annyi) medence alján töltöttem az időm nagy részét, mint mélytengeri búvár.



Jó nagyi volt. Szeretetre, odafigyelésre, egyenességre és önállóságra tanított. Biztosan volt szigorú is, de én nem úgy emlékszem rá. Amikor megtudtam, hogy meghalt, nem tudtam sírni. Sőt, azóta sem. Tudom, hogy évek óta készült már, még ha ez most talán őt is meglepte. Hiányozni fog, de amit kaphattam, azt megkaptam tőle, amit adhattam, azt megadtam neki. Remélem, ő is így gondolta. A többi pedig nem számít. Holnap lesz a temetése.

Nyugodjék békében!